Pillanatok…
2013 szeptember 25. | Szerző: Juhász Luca
55. Bejegyzés
Tegnap néztem egy filmet, mely egy leukémiás kislányról szólt. 17 évesen feladta a kezeléseket, és ki akarta élvezni a hátralevő idejét. Nem tudom, igaz történeten alapszik e a film, vagy sem, de nagyon hatásos volt. És most nem azért vagyok itt, hogy film kritikát írjak, de meg kell hagyni, Dakota Fanning fantasztikusan alakítja a főszerepet. Amiért tisztelem a főszereplőt, az az, hogy mivel tudta, hogy meg fog halni, inkább megtagadta a kezeléseket, csak hogy a maradék idejét ne a kórházban a hányós-tál fölött töltse, hanem írt egy listát, melyen olyan dolgok szerepeltek, amiket még meg akar csinálni. Bakancs listának szokta hívni a köznyelv. A film végén, mikor már közeleg a vég, lepereg egy időkép, és a következő monológ hangzik el alatta: “Pillanatok… az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor… Engedd hát el!” És ez volt az a pillanat, ami nagyon megfogott, ami a szívemig hatolt. Hiszen milyen igaz, az életünk apró töredékei azok amik előre visznek, amikbe tudunk kapaszkodni a nehéz időkben. Legyen az egy várva várt hétvége, amikor meglepetést szervezünk annak akit a világon a legjobban szeretünk, legyen ez egy vásárlás a barátnőkkel, vagy egy meghitt randevú. Ezek, és még sok más olyan pillanat van az életünkben, melyek biztosítanak bennünket arról, hogy érdemes kitartani. Hogy kisded kíváncsisággal és izgatottsággal várjuk a holnapot, és rájöjjünk, érdemes élni. Hisz soha nem tudhatjuk mit hoz a másnap. Örömöt, vagy könnyeket, esetleg csalódást, amiért nem kerültünk be egy legjobb blogokat kereső versenybe, melybe ha bekerültem volna, újságokban is megjelenhettek volna az írásaim. Nem tagadom, rosszul esett, hogy nem választottak be, jó lett volna, ha nagyobb közönséghez eljutnának az írásaim. De nem adom fel, legközelebb újra megpróbálom, akkor sikerülnie kell.
A másik dolog, ami miatt megérintett, az a tavasszal bekövetkező történések voltak az életemben. Végig futott az agyamon, hogy mi lett volna ha… ha akkor nem negatív eredményt kapok, hanem találnak a levett mintában rákos sejteket. Akkor mostanra nekem is elhullott volna a maradék hajam a kezelésektől? Vajon félnék a haláltól, vagy annak közelségétől és a lehetőségétől? Mivel egy életvidám ember vagyok, aki abban is meglátja a szépet, ha egy pók szőtt egy szép hálót magának a sarokba “otthonaként”, nyilván igen, baromira félnék. És mi van ha többé nem láthatnám a szeretteim arcát, akiknek valamilyen formában boldogságot okozok? Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba, de sajnos, mint írtam, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Egyszer már közel voltam hozzá, van esélyem újra a közelébe kerülni. Épp ezért, az idézet másik felével nem értek egyet, mert nem kell elengedni, az emlékeket, a pillanatokat ki kell élveznünk és ki kell őket használnunk mindaddig, amíg képesek vagyunk rá, és amíg megtehetjük. Mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a másnap…
Ellie Guilding: I know you care
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)
Egy éves lettem…
2013 szeptember 17. | Szerző: Juhász Luca
Ma egy éve hoztam létre az én kis blogocskámat, melyet kezdetekben igyekeztem naponta frissíteni, majd a későbbiekben ez sajnos csökkent, de azt a keveset annál nagyobb lelkesedéssel írtam Nektek, kedves látogatóim. Remélem van értelme tovább csinálni, és mindenki talál magának megfelelő és szükséges cikket, mellyel tudtam egy kicsit is segíteni az elmúlt egy évben.
Nagyon szépen köszönöm a támogatóimnak, és Nektek, kedves olvasóim, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek!
Én nagyon remélem, hogy a továbbiakban is ilyen szép látogatottságot fogok elérni, és hogy hasznos lehetek a számotokra.
Ölel-csókol Benneteket,
Luca Mami <3
Az elhízásról
2013 szeptember 16. | Szerző: Juhász Luca
54. Bejegyzés
Úgy gondoltam, az evészavaroknak egyik részét már kellően kibeszéltük, most beszéljünk kicsit egy másik problémás evészavarról, az elhízásról.
Magyarországon, és a fejlett országokban egyre több az elhízott fiatal. Ennek több oka is lehet:
- Genetikai ok (a családban, ha valaki elhízott, nagyobb eséllyel lesznek az utódoknak is súlyproblémái)
- Környezeti tényezők (ez alatt értem azt, mikor a suliban a szünetben bedobunk egy Snickers-et vagy egy zacskó chipszet az iskolai büféből, majd este, fáradtan, kiéhezve az egész napos tápanyag hiányos ételektől, jól bekajálunk a tévé előtt. Sajnos, olyan világban élünk, ahol kevés munkahelyen tehetik meg azt a dolgozók, hogy nyugodtan megebédeljenek, így ők is, jó esetben reggeliznek a munkaidő előtt, ha el nem felejtődik, vagy ha belefér a reggeli készülődés közepette, az után pedig csak este jutnak legközelebb táplálékhoz. Ezek a dolgok nem tesznek jót egészségünknek.)
- Pszichés tényezők is közre játszanak az elhízásban (mint ahogyan a kóros soványságban is), mint például stresszes helyzetben mikor előkerülnek az eldugott csokoládék.
Mint ahogyan azt már nagy vonalakban írtam, sokban függ a környezetünktől az egészséges táplálkozásunk. És itt nem csak az időbeosztást kell érteni, hanem azt a sajnálatos tényezőt, miszerint az egészséges ételek drágábbak az egészségtelen vackoknál. Ezen mi, “kisemberek”, nem tudunk változtatni, de oda tudunk figyelni néhány dologra, mellyel megelőzhető az elhízás. Ilyen például az, ha reggelidet otthonról hozod, vagy már otthon elfogyasztod, mely ne csak egy bögre kakaó legyen; tízóraira nem csokit vagy chipszet eszel, hanem egy almát, körtét, vagy más gyümölcsöt vagy nyers zöldséget, például sárgarépa csíkokat, akár valamilyen tejterméket, pl. joghurtot, túrórudit; ebédere pedig normális főtt ételt eszel, a menzán a suliban, vagy akár otthon amit anyuci vagy nagymama elkészít fáradtságos munka árán, hogy neked legyen mit enni. És ilyenkor nem kell fujjolni a spenótra, mert zöld, hanem meg kell tisztelni azzal a szakácsot, ha már belefektette az idejét és a türelmét az elkészítésébe, akkor legalább pár falatot eszel belőle. A szakirodalmak azt javasolják, hogy este 6 óra után már ne együnk semmit, én amondó vagyok, ha ezt este 7-ig kitoljuk, még semmi problémánk nem lesz, viszont az este 7 után nekilátott tepertős, szalonnás, hagymás stb. lakomákról szokjunk le.
A csokoládé (illetve az édesség, édes üdítő italok) szokott még problémát jelenteni. Ezekkel kapcsolatban annyi, hogy napközben 1-2 kocka, vagy egy kis csoki elfogyasztása senkinek sem árt, az édes, főleg szénsavas italokat én személy szerint nem ajánlom, maximum ebéd után egy két pohárral.
Mindezek mellett, persze nem elég, ha betartjuk az egészséges étkezés szabályait, a legfontosabb dolog, ami a zsírpárnák legnagyobb ellensége, az a TESTMOZGÁS! Naponta legalább 20-30 perc intenzív testmozgásra van szüksége szervezetünknek az egészsége fenntartásához. Aki fogyni szeretne, annak arányosan ennél több is lehet. A fél óra mozgás lehet akár egy esti séta, vagy egy kora reggeli futás még suli előtt, bár kevés olyan fiatalt ismerek, aki képes lenne egy kör futás miatt egy órával hamarabb felkelni suli előtt. Igazából mindegy, hogy milyen sportot űzöl, csak lehetőleg testmozgás jellegű legyen, és ne egy számítógép előtt ülő játék. Ha csak az esti tévéprogramból kihagyod a Barátok Közt vagy a Jóban Rosszban tehetséges gárdáját, és helyette tornázol valamit, vagy futsz egy kört, máris tettél valamit egészséged érdekében. Ha pedig fogyni szeretnél, akkor tessék, ne a computer előtt ülve itasd az egereket, hogy milyen rosszul érzed magad a bőrödben, kelj fel, és hajrá! Úgy gondolom, ezek olyan apróságok az életben, melyekre ha csak egy kicsit is odafigyelünk, tettünk valamit egészségünk érdekében, hiszen az egészségünk az egyetlen olyan kincsünk az életben, melyet nem tudnak tőlünk elvenni.
Hosszú hétvége
2013 szeptember 15. | Szerző: Juhász Luca
53. Bejegyzés
Egy kivételes hosszú hétvégét töltöttem el odahaza, a családommal. Egyrészt már nagyon hiányoztak, hiszen kis család vagyunk, csak három tagú, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. 😉 21, lassan 22 éve élek kicsiny családunkban. Régebben mindenki kérdezgetett, hogy nem furcsa, hogy nincs testvérem, meg, hogy ilyen kicsi a család? Akkoriban hiányzott, nagyon is. De mára valahogy ez elmúlt. Megszoktam, és így szeretem. Másoknak megadatott az, hogy legyen testvérük, akivel/kel, együtt játszhatnak, akivel veszekedhetnek, vagy akit be lehet köpni anyunak, hogy kisördög-énünk kiélvezze a pillanatokat, mikor a másik bűnhődik. Ezek nálam kimaradtak, de valahogy így sokéves távlatból, nem hiányzik.
Szóval ott tartottam, hogy sok idő után (3 hét után), ismét hazalátogattam a hétvégén. Mivel a pénteki napom is szabad lett, (egyetlen jó dolog az amúgy borzalmas órarendemben), így már csütörtökön délután hazamehettem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, egy rohanás volt a hazautam az idővel, ugyanis 15:30-kor végeztem, és 15:40-kor indul(na) a buszom (ha menetrend szerint menne). És ugyebár persze, hogy a buszállomás a város másik végén van. De igazából csak a városiról való leszállástól rohantam egy fél utcahosszat, és már ott is voltam, és még várhattam is, mert annyian tolongtak az egyetlen Szeged-Újvidék járat előtt. Mert hát a marháknak minek indítsanak napjában esetleg két járatot is, elég nekik ez az egy is, azon meg tolongjanak meg lihegjenek egymás nyakába. Esküszöm egy teheneket szállító tehergépkocsin kényelmesebben utaznak a négylábúak, mint mi, a “klimatizált” buszon, amin nem lehet ablakot nyitni, a klímát meg vagy elfelejtették bekapcsolni, vagy épp tönkrement. A szag élmény is hasonló a két járművön. Főleg miután megérkezek kicsiny falumba. Nem is kell felnézzek a könyvolvasásból, szag alapján megállapítom mikor érünk Kishegyesre. Az a tömör, párját ritkító, szemeket könnybe lábasztó csirke hulladék szag, hát mit is mondjak, felbecsülhetetlen! Főleg nyáron volt jó, mikor a kellemesnek koránt sem mondható illattól, elképzelhetetlen az esti szellőztetés. De hát ez a csodás kicsiny falum bukéja, ezért kellene sokak szerint szeretnem hazajárni. Na de mindegy is.
A lényeg, amiért ma elkezdtem írni, (és csak azért nem tegnap, mert Viola, a laptopom, betegeskedett, és egy kis apa féle technikai gyógykezelésen volt), az egy péntek délutáni esemény volt, amiért, ha a szag élményért nem is, de ezért biztosan érdemes volt hazamennem. Egy kedves olvasómmal találkoztam, aki olyan mérhetetlen alázattal és szívből jövő kéréssel fordult hozzám, mely így szólt: “Luca írj, kérlek szépen írj, és soha ne hagyd abba!”. Amikor az ember elkezd valamit az életben, legyen az akár egy hobbi, mint ahogyan az én írásom is kezdődött, nem igazán gondol bele, hogy azzal másoknak milyen jót tesz, vagy hogy azt mások mennyire szeretik. Persze, a szüleim mindig elmondják milyen jó, és mennyire szeretik olvasni, de mikor egy szinte “idegentől”, hogy így mondjam, ezeket a számomra megtisztelő szavakat kapom vissza, azok nagyot tudnak dobni az ember önbecsülésén. És a hitén, hogy ezért érdemes élni, és küzdeni, és csinálni ezt. Még ha nem is túl sokan olvassák, ha csak egy embernek jót teszek ezzel, már megérte.
Nekem 21 évembe telt mire rájöttem, hogy mi az, amiben kicsit talán jó vagyok. Úgy tűnik, ez az írás lett. Ezért csak azt tudom mondani, sosincs késő, mindig vannak remények és csodák, és bármikor megtalálhatjuk életünkben azt a bizonyos dolgot, amiért érdemes élnünk, és küzdenünk.
Becsengettek
2013 szeptember 9. | Szerző: Juhász Luca
52. Bejegyzés
Egy hete ugyan, de elkezdődött az iskola. Egy új év köszöntött mindenkire. Vannak akik csak most kezdik a tanulással járó, nehéz és olykor félelmetesnek tűnő útjukat, mások már régi motorosok, akik jó pár éve benne vannak a jó öreg tanulás-mókuskerekében. És van az a csoport, akinek utoljára csöngettek be. Akiknek az utolsó olyan évük kezdődött, amikor paráznak a szeptember elsejétől. Ezek közül néhányan maradnak az iskola padokban, és ott folytatják tanulmányaikat, másoknak viszont itt véget ért egy óriási fejezet. Elkezdődik a nagybetűs élet számukra. Munka keresés, állásinterjúk, létfenntartás, félelem az előttünk álló nehézségektől, hogy mit hoz a holnap. Lesz munkám egyáltalán? A sok unalmasnak tűnő előadás mellett, amikor azt kívántuk, bárcsak vége lenne, most de szeretnénk, ha soha ne érne véget. Ha még sokáig tudhatnánk magunkat az iskola védelmező és biztos falai között. A jól ismert tanárokkal, akik olykor anyáskodtak felettünk, az ott megszerzett barátokkal, a kialakult kapcsolatokkal együtt.
Elkezdtem az egyetemen az utolsó évemet. Eddig a pillanatig alig vártam, hogy vége legyen. Hogy “élhessek”. Hogy családot alapítsak. Most, hogy itt vagyok a kapuban, sőt, a mai nap beléptem azon a kapun az első nappal, már nem kívánom ezeket. Rossz lesz itt hagyni a szép épületet, a tiszta termeket, a jókedvű tanárokat és gyakorlatokat, a mindig naprakész pletykákat tudó büfés nénit, aki négy évig biztosította számomra, hogy a napi koffein szintem rendben legyen. Szerintem még az is hiányozni fog, hogy veszekedjünk a TO-n, a “naprakész” és segítőkész információik miatt. Hiányozni fognak az előadásokon való szudokuzások és a levelezések, a jól megérdemelt mozi, egy-egy jól sikerült vizsga után, hogy +18-as könyvet olvassunk gazdaságtan órán a hátsó sorban, majd a tanár megjegyezze mindenki előtt, hogy ‘tudja ám, miről szól a Szürke 50 Árnyalata, majd ha végeztem adjam már kölcsön neki’, hogy pizzát süssek azoknak, akiket szeretek, és akik segítenek vizsga előtt egy nappal belém verni a szociális jogi ismereteket. Hiányozni fognak az örök legendák, mint az, hogy a kezeim alatt minden évben összeesik valaki a kutatók éjszákáján, a nagy taknyolások a lépcsőről, a műcickóval való szórakozás, a tanuló baba felöltöztetése ‘Ray Ban’ napszemcsibe és azzal való pózolás.
Én az vagyok, aki. Egy szegény, leromlott faluból jöttem, a Vajdaságból, és féltem, hogy lenéznek majd érte. E helyett befogadtak, megszerettek, és barátokra leltem, akik ugyan néha szívják a vérem, de ezt már csak így szoktuk meg, hiányozna, ha nem tennék. És fog is hiányozni, jövőre. Hiányozni fognak a “szőke” beszólásaimért kapott szekálások, mert így szeretem őket. És mert tudom, hogy nem bántani akarnak vele, és ha szükségem van valamire, ők mellettem állnak, még akkor is, ha olykor valami oltári hülyeséget csinálok.
És hiányozni fog az egész évfolyam, hogy sok embert megismerhettem, akik mindig barátsággal és kedvességgel fordultak felém, akiktől a folyosón mindig kapok egy mosolyt, ami mint tudjuk, szebbé teszi a szürke hétköznapokat.
Egy hatalmas KÖSZÖNÖM-el tartozok az iskola felé, és az ott megismert emberek felé, hiszen egy olyan közösségbe kerültem az egyetemi felvételim után, ahol elfogadó, toleráns, empatikus emberek voltak és vannak. Akik nem ítélnek el azért, amiért máshogy ejtem a szavakat, a tájszólásomért, vagy mert a „tollat” „örökírónak”, a „tustálcát” „tuskádnak”, a „hűtőt” „frizsidernek” mondom. Olyan emberek közé, akik azért szeretnek, aki vagyok. A személyiségemért, a humoromért, a jó beszélőkémért, és a megértő hallgatásomért.
Úszkálunk, ütött az óra…
2013 augusztus 8. | Szerző: Juhász Luca
51. Bejegyzés
Napsütés, forróság végre itt a nyár, az igazi nyár, amit én nyárnak nevezek. Imádom a hőséget, amikor a teraszra kiütök egy tojást és már kész is a reggeli tükörtojás. És mi jó még a kánikulába? A pontosság! Minden reggel pontban 8:45-kor kezd el betűzni az ablakomon a nap, így megspórolom az ébresztőóra beállítását és csipogását, hiszen bio ébresztőórám pontosságához nincs fogható. Azon kívül az érzés, mikor kipattan a szemed arra az érzésre hogy beraktak egy nagy sütőbe, majd ezzel a lendülettel kisüti a szemed a nap, felbecsülhetetlen. Még a reggeli kávéról is le lehet szokni, hiszen egy ilyen ébresztőre, ahol telibe világítanak a szemedbe, ki ne ébredne fel?
Mi jó még a forróságban? Hát vízparton lakni! Szerencsémre nálam ez is pipa, tehát a reggeli 8:45-ös ébresztő után már kezdhetek is gondolkodni, ma milyen dumával vegyem rá a barátnőmet, hogy kimozduljon otthonról velem egyetemben, és lemenjünk úszkálni kicsit a “tóra”. (Ami igazából folyó, nevezetesen a Tisza.) Sajnos ez egy elég nehéz feladat. Nem elég az én csekély rábeszélő tehetségem, emellett az ő akarata és makacssága olyan erővel bír, hogy le a kalappal az előtt akinek sikerül őt kimozdítania a komfort zónájából, és rábeszélni valamire, amit ő nem akar. Tapsot kérek, egyszer az életben már sikerült ezt elérnem. 🙂 És milyen jó is volt! Napozni a vízparton miközben a pár méterrel mellettünk ejtőző fiúkákkal szemezel, és már nem tudod egyértelműbben kifejezni hogy szabad a pálya, nyugodtan jöhetnek ismerkedni, de ők csak szemeznek tovább, és egy-egy elkapott pillanatban meglesik a vízből kiemelkedő hátsó felünket.
És mi jó még a nyárban? Sok minden, többek között az, hogy nincs iskola, igaz? Ilyenkor minden jó, minden olyan pozitív és vidám. Még az sem zavar, hogy a szomszéd kutyusával, Lalával a szokásos esti háztömb körüli futás alkalmával olyan szépen beleugrottam fél lábbal egy gödörbe, hogy kibicsaklott a bokám amire még mindig nem tudok ráállni, a gödör szélén lévő beton pedig úgy levitte a bőrt is, hogy azóta se száradt be a seb, de most valahogy az ez által okozott seb sem okoz fájdalmat és gondot. Azóta is, még így Dumbó lábbal, bicebócán is megyek esténként a ház elé, Lalához és a többiekhez, kibeszélni az aznapi hőséget, vagy épp egy feltörő szökőkútra vigyázni, (ami igazából csőtörés volt, de mennyivel izgisebbnek hangzik az, hogy feltaláltunk egy új forrást, nem? 😉 ), vagy kibeszélni a villanykarót támasztó munkásokat, akik pár méterre tőlünk próbálják felmérni a terepet és a csőtörés okát, persze “nagy” szakértelemmel.
Ezek az élet apró örömei, melyek vidámabbá teszik az unalmas és forró hétköznapokat. Kellenek az ilyenek, hogy kirángassanak bennünket a szürkeségből és elfeledtessék velünk a gondokat. Mindenkinek azt tudom ajánlani, a forróság ellenére is, csináljanak valamilyen közös programokat a barátokkal, hiszen ezek azok a pillanatok az életben, amiket soha senki nem fog tudni elvenni tőlünk.
U.i: A forróságra való tekintettel mindenki ügyeljen arra hogy délelőtt 11 és délután 3 között ne menjen a napra, valamint fontos a megfelelő folyadékbevitel, napi 2-3 liter víz!!!
A kihaló félben lévő ember típus
2013 július 30. | Szerző: Juhász Luca
50. Bejegyzés
Az élet egy kihívásokkal teli útvesztő. Mindenkinek megvan a kijelölt útja, amit valahol előírtak neki. Persze ez kicsit furán hangzik, és sokan megkérdőjeleznek ebben az elvben, fel is merült egy olyan ellenvetés, hogy mi van, ha te mást szeretnél, mint ami meg van írva, ezért kicsit kifejteném. Abban hiszek, hogy azért teszünk vagy akarunk dolgokat, mert az úgy van megírva, nem pedig fordítva. Nem véletlenül vannak szétosztva köztünk azok a bizonyos “utak”. Mindennek megvan a “miértje” és az “azértje”. Hasonlóképpen a karmához. Ha rosszat teszel, veled is rossz dolog fog történni, és fordítva. Valószínűleg lesz olyan köztetek, aki úgy érzi, hogy márpedig ő eddig mindig jó volt mindenkivel, de csak a rosszat kapja vissza egy ideje, annak is megvan a miértje, nem véletlen, és hamarosan meg is fogod rá kapni a választ.
Az ember egy olyan lény, aki hajlamos arra, hogy eltérjen attól, amit előírnak neki, és gyakran letérünk az útról. Ezzel nincs is semmi baj, feltéve ha tudjuk, mikor és milyen módon kell visszajutnunk a helyes vágányra. Gyakran megszegjük a szabályokat, és ígéreteket teszünk semmissé. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ritka számba vehetjük azokat, akik úgy segítenek a másikon, hogy nem várnak el érte semmit, vagy legalább is nem hányják fel a másiknak nap mint nap a nyújtott segítséget. Az ilyen embereket meg kell becsülnünk, mert sajnos kihaló félben van ez a példány a társadalomban. Manapság nem várhatunk “csak úgy” szívességből segítséget a másiktól. Inkább elfordulnak az emberek, “amit nem látok, nem az én felelősségem” elven működnek. Kialakult az önzőség. A birtoklás mánia felemészti az emberi kapcsolatokat. A hatalom elérése és a saját életünk kiépítése és minél nagyobb szintre emelése, még ha ezzel le is igázzuk a kisembereket, mindenek felett álló dolog. Nem számít az, hogy egy apróság, ami neki épp semmibe sem került, a másiknak a világot jelentheti, akkor sem teszi meg a másikért az ember. Ma eljutottunk egy olyan szintre, hogy mindennek ára van. Ha nem pénzben, akkor másban. Megaláztatásban, lenézésben, szánalomban vagy bármi másban, amivel még jobban bele tudunk rúgni a másikba, akinek nem elég a tudat lealacsonyító volta, miszerint segítséget kért a másiktól, még az előbb felsoroltakat is megkapja.
Maradjunk egy kicsit meg embernek. Legalább abban segítsük a felebarátunkat, amivel te nem szenvedsz, ami neked nem jelent nehézséget, amit “csak úgy” megcsinálsz, szívességből, mert szereted, vagy tiszteled azt a valakit, vagy csak szimplán, mert neked nem került semmibe.
Figyeljünk oda kicsit jobban egymásra, mert embernek születtünk, nem pedig megalomániás, önző, törtető teremtményeknek.
Vanília helyett csokoládé…
2013 június 29. | Szerző: Juhász Luca
49. Bejegyzés
Kedves olvasóim! Először is elnézést szeretnék kérni, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam a lapot, de az egyetem, vizsgaidőszak, és egy új projekt lefoglalja minden időm. Most akadt pár szabad percem, így úgy gondoltam nekidurálom magam, és megírok egy régóta tervezett bejegyzést, amit miután megírtam, akkor jöttem rá, hogy már korábban írtam erről a témáról, de mivel szerintem egész jól sikeredett, és nem szeretnék 2-3 órás munkámat csak úgy a kukába dobni, így közzéteszem, hiszen úgyis egy kevésbé elterjedt témáról írtam, amiről félnek beszélni az emberek a köztudatban, és még mindig tabuként kezelik, ez a homoszexualitás kérdése.
Nem olyan régóta merik felvállalni szexuális identitásukat az emberek. Igazából, még most is vannak több százezren akik nem merik felvállalni mit éreznek, csak csupán azért, mert “mit szól a szomszéd”, vagy mert kigúnyolják a kortársai, vagy a “szülei kitagadják”. Amiket meg is értek, hiszen a világ még mindig tele van begyöpesedett, karót nyelt emberekkel, akik nem képesek elfogadni azt, hogy változik a világ, változunk mi is, változnak a szokások, az elvárások és az emberek gondolkodása is változik. Pár évtizeddel ezelőtt tilos volt a szexualitásról még csak beszélni is. Boszorkányoknak, utcalányoknak, prostituáltaknak tartották azokat a nőket akik házasság előtt estek szerelembe. Mára ez a felfogás eltűnt. Mert az emberek változnak, és vele együtt változik a világunk is. Miért nem lehet elfogadni azt is hát, hogy azonos neműek is vonzódhatnak egymáshoz? Miért kell beteg embereknek nézni őket? Semmivel sem vagy különb náluk. Ugyanolyan emberek mint te vagy én. Ugyanott van a szívük, ugyanúgy tudnak szeretni mint mindenki más.
Aki elítéli a homoszexualitást az nézzen először magába és gondolkodjon el azon, hogy ő vajon tökéletes, és neki semmi olyan dolga nincs amivel különbözik a többségtől? Ezzel az erővel kiközösíthetnénk azt is, aki bal vagy jobb kezes. Vagy aki vegetáriánus. Vagy aki más vallást űz mint a körötte lévő többség. Mégsem hallottam még sehol azt, hogy valahol azt mondanák, “te hülye vega!” Ez nem számít sértésnek, mert attól hogy ő más étrendet űz, ugyanolyan ember mint a többiek. A saját neméhez vonzódókról mégis megannyi szebbnél szebb jelzőkkel dekorált beszólások és sértések születtek már. Miért? Miért vagyunk mi emberek ennyire ellenségesek azokkal, akik különböznek nálunk valamiben? Miért nem tudjuk elfogadni a másságot és tolerálni azt?
 |
| Egy amerikai fotós kezdeményezte a NOH8 Kampányt, ami egy néma tiltakozás a homoszexualitás elítélése ellen. A lényege a NO HATE=vagyis ne gyűlölködj szöveg az arcon és a száj szigszalaggal való leragasztása utal a néma tiltakozásra, valamint a 8-as szám a Kaliforniai törvényben a 8. számú törvényben tiltják a homoszexualitást, így e törvény ellen is szól a project. Érdekessége, hogy mára több mint 9000-en csináltattak magukról hivatalos NOH8 fotót, köztük vörös szőnyeges sztárokkal. |
Sokan mondják, hogy “mert régen nem volt ilyen”. Nem biztos. Egyáltalán nem biztos. Csak kevésbé merték felvállalni a “máglyaégetés” nem túl csábító ajánlatától félve.
Mára sok egyesület és szervezet indult a homoszexuálisok védelmére, amit sokan elleneznek, mondván, ezzel csak elősegítjük a “kialakulását”. Hát ennél nagyobb baromságot is régen hallottam már… Ez nem “kialakul”. Ez VAN. Hogy a fenébe, én is tudok ezekről a szervezetekről, és támogatom is őket, támogatom továbbá a melegek házasságát, mégsem “alakul ki” nálam. Továbbra is heteró vagyok, és az is maradok, mert még mindig elolvadok Bruce Willis-től és Clooney-tól is, és továbbra is várom hogy bekopogjanak hozzám. 😉 Ezek a szervezetek csak azt segítik elő, hogy a fiatalok merjék felvállalni önmagukat, és ne fojtsák magukba azt, amit éreznek. A tinédzser öngyilkosságok nagy százaléka az indentitásukból adódik. Mert félnek. Félnek attól hogy mit szólnak a többiek, és a családjuk. De amondó vagyok, akinek gyereke van, annak FELTÉTEL NÉLKÜL kell szeresse és támogassa a gyerekét, és aki egy ilyen miatt elfordul a gyerekétől, és nem támogatja, az nem igazi szülő! A szülőnek a kötelessége, hogy a gyerekét akkor is támogassa és kiálljon mellette, ha bármi történik. Ha embert öl, akkor is. A bíráskodás és az elítélés a bíróság feladata lesz. A szülőnek a védelem a feladata és a gyereke feltétel nélküli szeretete.
Végezetül, kétlem hogy lenne olyan ember a Földön, aki nem szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, ha pedig őt a saját neméből való teszi boldoggá, akkor kik vagyunk mi hogy ítélkezzünk?
48. Bejegyzés
2013 június 5. | Szerző: Juhász Luca
Utazások
Szeretek utazni. Legyen az busz, autó vagy vonat, mindegy. Imádom ahogyan hátra dőlök, bedugom a fülest a fülembe, és beindítom a kedvenc zenémet, miközben bámulok ki a semmibe. Akár a pusztákon tátongó búzatáblákra, a vidám napraforgókra vagy az égre meredő fákra nézek. Néha még egy egy kis állatot is sikerül elkapni a szemem sarkából. A természet lágy öle. De amit igazán imádok, az éjszaka fényben úszó városok látványa. Ilyenkor sok mindenen elgondolkozik az ember. Sokszor olyanon is, amin nem kellene, de gyakran akkor jutnak eszünkbe életre szóló remekművek. Többek között ez a bejegyzés is Kiskunfélegyháza-Szeged vasútvonalon született meg bennem, miközben mazsorett fesztiválra mentem megnézni egy barátnőmet. Igaz, ennek már két hete, de sajnos csak most jutottam oda, hogy ténylegesen papírra/billentyűzetre vessem. Hogy jó lesz e, vagy tetszik e valakinek, az majd kiderül. Szóval ott tartottam, hogy elgondolkodunk az élet különböző dolgain. Mindig azt szoktam mondani, hogy az élet olyan mint egy játék. Egy stratégia játék. Építjük a magunk kis várát, csináljuk a katonáinkat, nekimegyünk a velünk szemben indított harcoknak és támadásoknak. Pontokat, érméket gyűjtünk, amiket néha elhasználunk, néha keresünk vele. Sokszor azonban képtelenek vagyunk visszaverni a támadásokat, és leverik a várunkat, megsebzik a katonáinkat. Ilyenkor végig kell gondolnunk, mi legyen a következő lépés. Adjuk fel? Vagy tovább játsszunk? Ekkor vissza kell emlékezni, miért is kezdtük el ezt a játékot. Mert tele van meglepetéssel? Mert érdekes? Izgalmas? Kihívásokkal teli? Ha jól csinálom, baromi sokat nyerhetek vele? Vagy csak unalom űzésként? Nyilván mindenki más okból. De egy biztos. Mindenkinek volt valami oka, és valami célja azzal, hogy elkezdte. Így van ez az élettel is. Azzal a különbséggel, hogy ott nem mi választhattuk meg hogy akarunk e élni, hanem megkaptuk az élettől ezt a lehetőséget. Mi döntünk, hogy élünk e ezzel a lehetőséggel, avagy sem. A nagy kérdés, hogy miért érdemes élni vele? Mert ez az egy lehetőség ezer és ezer új lehetőség tárházát nyújtja nekünk. Nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk mikor kapunk egy újabb támadást, ami lerombolja az addig felépített várunkat, de ami biztos, hogy mindig kapni fogunk egy új lehetőséget. Szabadon eldönthetjük, mely irányba indulunk tovább. 
A döntés a Te kezedben van. Te döntöd el mire használod fel. Ha ügyes vagy, és jól játszol, te lehetsz az, aki lerombolja a körülötted lévő építményeket, és a világ ura lehetsz, mert a kezedben a LEHETŐSÉG. Amit soha nem szabad elengedni, miért? Mert nem tudhatod mit hoz a holnap. Örömöt e vagy bánatot, pénzt vagy nincstelenséget, betegséget vagy egy új gyógymódot mellyel meggyógyulhatnak a betegek. Nem tudhatod. De meg van rá az esélyed hogy a jó lapot húzd. És ki tudja? Talán a Te életedben pont holnap jön el Az a nap, ami megváltoztat minden addigit. Ezért nem szabad soha feladni. Ezért kell minden földre kerülés után felállni, leporolni magad, és újra kezdeni az építkezést. Ne feledd, nem tudhatod mit hoz a holnap, de kezedben a döntés lehetősége, hogy jól forgasd életed lapjait!
Nem vártam, nem kértem, de felnőttem
2013 október 8. | Szerző: Juhász Luca
56. Bejegyzés
Oldal ajánlása emailben
X