Az élet hegymászás
2014 január 19. | Szerző: Juhász Luca
Gyakran hallani tőlem ezt a mondatot, egy dalból idézve, ami nekem nagyon sokat segített az első vizsgaidőszakomban. És azóta is, ha vizsgázni megyek, vagy valami nehézség ér, elkezdem magamban dúdolni, és ez ad erőt a következő lépéshez. “Tarts ki, mássz tovább, higgy benne, higgy magadban, ne veszítsd el a hited!” Az életben gyakran szembe kell néznünk akadályokkal, amiket le kell győznünk, és mindezek mellett kudarcok sorozatával szembesülünk. De a kudarcok, amik földre terítenek, még nem jelentik a végét az útnak. Fel kell állni, minden egyes elbotlás után, leporolni a nadrágunkat, akár egy kicsit nyalogatni a sebeinket, de aztán tovább kell mászni, amíg fel nem érünk a csúcsra. Szépen néznénk ki, ha az életben minden egyes bukás után feladnánk a küzdelmet. Hova jutna úgy a Világ? Mindenki a porban csúszva-mászna élné át a mindennapokat, várva, hogy majd lesz, ami lesz? NEM! Mindig mászni kell tovább és tovább, felkelni a bukások után, és megcsinálni amit elterveztünk és kitűztünk magunk elé. Persze, van amikor meginog a hitünk, vajon képes vagyok én erre? Lehet nem is nekem való ez… Lehet mást kellene keresnem. Ilyenkor gondoljuk végig még egyszer, alaposan, hogy mi volt az, ami elindított bennünket ezen az úton. Ha megvan, akkor két választásunk van. Vagy megerősít bennünket, és eszünkbe juttatja, mennyire is szeretnénk azt elérni. A másik, ami szóba kerülhet, ha nem mi választottuk az adott utat, ekkor természetes, hogy nincs kedvünk és nincs elég erőnk folytatni a küzdelmet. Ez vagy olyankor van, amikor számunkra közel álló személy választotta nekünk az adott utat, és a neki szánt túlzott megfelelési kényszer miatt indultunk el arra, amerre elvárták tőlünk, vagy olyankor, amikor magunk sem tudjuk, mit is akarunk az életben csinálni, és más tanácsára indultunk el az adott irányba. Egyik sem túl jó megközelítés. Illetve tapasztalatnak jó, kipróbáltuk, még az is lehet, hogy megtetszik az az út. De ha nem tetszik, az azért van, mert különbözőek vagyunk. Ami az egyiknek megfelel, és jó, az nem biztos, hogy egy másik egyénnek is ugyanolyan jó és megfelelő.
A problémák megoldásának több lépcsője van, amit nevezhetünk a létrának, aminek segítségével kimászhatunk a gödörből. A lépcső alja, mikor azt hisszük, nem fog menni, nem tudjuk tovább csinálni. Aztán lassan eljutunk arra a szintre, ahol ráeszmélünk, miért is akarjuk elérni a csúcsot. Majd jön a problémák átlátásának és azok megoldására irányuló próbálkozások, míg nem rájövünk, hogy nem is olyan nehéz ez, megy ez nekünk, megcsináljuk, és végül azt vesszük észre, hogy fent vagyunk a legtetején a hegynek, és kijutottunk a sárból, ahova a kudarcok sodortak bennünket, így könnyedén elérhetjük céljainkat.
Te, aki épp most készülsz feladni, nézz magadba, gondold végig, mi vezetett el idáig, és kelj fel! És igenis ilyenkor megérdemli az élet, hogy felmutass neki egy ujjat az öt közül, és megmutasd neki, hogy nem fog ki rajtad. Mert nem tud legyőzni, Te akkor is felkelsz a legmélyebb, legsárosabb gödörből is, és küzdesz tovább!
Az ünnepek
2013 december 26. | Szerző: Juhász Luca
Ismét eljött a Karácsony. Az év számomra legszebb ünnepe. Imádom a Karácsonyt. És nem azért, mert várom az ajándékokat, vagy mert ekkor van a születésnapom. Nem is kapok mindig ajándékot, számomra elég az, ha egészséget és békességet hoz a Jézuska. És ezt most is megkaptam. Ezért csak hálás lehetek Neki. Számomra nem az ajándékozásról szól ez az ünnep. Nem a felhajtásról és a rohanásról, hogy kinek mit vegyek, gyorsan vásároljunk be stb… Nekem ez az ünnep arról szól, hogy együtt a család, és végre, erre a 3 napra elfeledkezhetünk a problémákról. Elfeledkezhetünk a befizetetlen számlákról, a tartozásokról, a hétköznapokban felmerülő problémákról. Csak egymásra figyelhetünk, együtt kidekorálhatjuk a lakást, megfőzzük a halacskát, jókat nevetünk a cicák lustaságán, amint azt sem tudják hogy fetrengjenek a meleg padlón, a télies bundájukban. Visszaidézzük a régmúlt időket, mikor kicsi voltam, milyen csomagokat találtam a fa alatt, milyen meglepetésekben volt részem. Mert volt, nem is kevés. A szüleim mindent megadtak nekem, amire csak vágytam, és ami erejükből telt. Barbie házat, babakocsit, sírós babát… És később is, mindig figyeltek arra, hogy meglepetést szerezzenek nekem, hiszen imádom a meglepiket. Még akkor is, amikor tudtam, hogy a másnapi kenyérre sem telik, akkor is megkaptam meglepetésként, becsomagolva amire szükségem volt. Mindezekért csak hálával tartozom a családomnak, és a Jóistennek is, hogy ebbe a családba hozott engem. Nem voltam elkényeztetve, nem kértem soha semmit. Mindig tudták, hogy mi az, amire vágyom. És igen, most is kaptam valamit Karácsonyra, bár én azóta is tiltakozom, hogy nem Karácsonyra, hanem a szülinapomra, hiszen Karácsonyra elég, ha az egészségemet megkaptam.
Sajnos nagyon sok gyermek nem részesülhet csillogó ajándékokban ezen az ünnepen, sőt, semmilyen ünnepen. Mert nem adatik meg neki. És a piciknek nem lehet elmagyarázni, hogy oké, hogy a szeretetről szól ez az ünnep, és a családról, de ha mindenhol az ajándékdobozok tömkelegét látják, akkor nehéz nekik elmagyarázni, hogy ők miért csak egy kézzel foghatatlan dolgot kaptak. Kicsit gondoljunk rájuk is, mielőtt hisztirohamba törünk ki, amiért nem kaptuk meg a legújabb iPod-ot, amit láttunk a tévében. Ezért ha van a közelünkbe olyan, akinek tudjuk, hogy nem lehetett igazi Karácsonya, nézzünk szét otthon, már nem használt játékokat, kinőtt ruhákat, és egy kicsit próbáljunk meg mi is adni, hogy másnak is boldog lehessen ez az ünnep.
Még egyszer kívánok mindenkinek áldott, békés Karácsonyt!
Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!
2013 december 26. | Szerző: Juhász Luca
Juhász Gyula:
Karácsonyi köszöntés
“Betlehemi csillag
Szelíd fénye mellett
Ma az égen és a földön
Angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
Könnyezve dalolnak
Békességet, boldogságot
Földi vándoroknak.”
Elvárások
2013 december 12. | Szerző: Juhász Luca
Életünk során sok helyen kell elvárásokkal szembenéznünk. A munkahelyen, a párkapcsolatokban, a baráti társaságban. Elvárásaink vannak másokkal szemben, és a többieknek is vannak velünk szemben. Elvárjuk, hogy kiálljanak mellettünk, hogy megbízzanak bennünk, hogy tiszteljenek bennünket. Elvárjuk, hogy megmondják az őszinte véleményüket. Elvárjuk, hogy meglátogassanak, ha betegek vagyunk, és még sok mást. Mi pedig megpróbálunk ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Hogy szeressenek bennünket és ne veszítsük el ezeket a személyeket. Mert fontosak a számunkra annyira, hogy megfeleljünk az elvárásaiknak. De mi van akkor, ha hiába várunk el valamit, a másik fél nem tudja, vagy nem akarja teljesíteni? Akkor csak csalódás ér bennünket. Így, hogy egy kedves barátomat idézzem, ha olyantól várunk el valamit, aki nem tudja azt teljesíteni, akkor az egy potenciálisan bukó helyzet lesz. És igaza van. Valójában miért van az, hogy elvárásokkal élünk mások felé, sokszor olyanokkal, amiknek magunk sem tudunk megfelelni? És miért van az, hogy görcsösen meg akarunk felelni valakinek? Hogy az elfogadjon. Hiszen ha valaki szeret, tisztel, megbecsül, annak elvileg olyannak kellene elfogadjon téged, amilyen valójában vagy. És nem kellene szükségét érezd, hogy mindenáron megfelelj neki, akár úgy is, hogy ezzel 180 °-ban megváltoztatod saját magad. A barátok azért lettek a barátaid, mert megkedveltek téged olyannak, amilyen vagy. Nem kellene minden áron azt lesni, hogy miként változz a kedvükért. A szüleid pedig azok akik felneveltek, és akik által vagy olyan amilyen, így az ő kedvükért felesleges változnod, mert úgyis szeretni fognak. A szerelem pedig egy más téma. Úgy is mondhatnám egy más világ. Rajtunk áll, hogy mi az az elvárás, amit hajlandóak vagyunk teljesíteni, amit meglépünk a másik felé, és mi az, amiben engedünk. Hiszen mindenki más. Nem várhatjuk el mindenkitől ugyanazt. Minden ember felé változnak az igényeink és elvárásaink. Az egyiktől többet várunk, a másiktól kevesebbel is beérjük.
Szóval érdekes kérdés az elvárás, mint olyan. Ha tetszik, ha nem, ott vannak körülöttünk. A főnök elvárja a jó munkát, a tanár elvárja a tudást, a feleség elvárja, hogy a férje ne feledkezzen meg az évfordulójukról, a férj elvárja a meleg vacsorát, elvárjuk, hogy a barátaink mindig mellettünk legyenek. És akármennyire nem szimpatikus ez a szituáció, valahol mégis megtalálnak bennünket azok a bizonyos elvárások. Csak az nem mindegy, hogy kitől, mit és milyen áron várunk el.
Sosincs késő
2013 december 5. | Szerző: Juhász Luca
Az ember álmodik. Álmodunk a bennünk zajló érzelmekről és ki nem mondott indulatokról. Álmainkban megjelennek elfojtott gondolataink. Az is, amire vágyunk, és az is, amitől félünk. Ilyenkor újra és újra lejátszódnak bennünk az átélt események. Próbáljuk minél több szemszögből megvizsgálni azokat. Mit rontottunk el, mit kellene legközelebb másként.
Napközben pedig álmodozik az ember. Szerencséről, boldogságról, az “igaziról”, hogy vajon mikor jön el értünk, egy szép gyűrűről vagy a nagymama konyhájából kikerülő, igazi házi fánkról. Vannak persze olyanok, akiknek mindenük megvan, így az álmodozás nem hosszú életidejű számukra, hiszen amit ma kigondolnak, holnapra már be is szerzik. Nem kell nekik hosszú éveken keresztül fájdítani a szívüket egy egy álomképpel, nem kell megerőltetniük magukat a döntés súlyától, hiszen könnyen megszerzik azt, amire vágynak. A többség azonban nem így van ezzel. Álmodozunk egy jobb jövőről, egy elérhető vágyról, és az utolsó milliméteréig kapaszkodunk ebbe az álomképbe. Ezek az álomképek tartják bennünk sokszor a reményt, és inkább nem is beszélünk róluk, nehogy valaki kiszúrja a rózsaszín buborékot a fejünk felett. Van egy mondás a pszichológiában, mi szerint “jobb reménykedve utazni, mint megérkezni”. Ez rám is nagyon igaz. Sokszor félek attól, mi vár rám a végállomáson. Mi lesz, ha megérkezek, és nem fog tetszeni, amit látok és már nem lesz lehetőségem irányt változtatni. Így sokkal jobban érzem magam az úton, amíg legalább az utolsó halvány reménysugara is megvan annak, amit szeretnék. Addig el tudom hinni, hogy jó lesz, hogy szebb lesz, vagy, hogy még egyáltalán lesz. Ettől sokkal nyugodtabb, és harmonikusabban tudom élni az életem. Történjék bármi, az álmaim itt vannak velem. Félek őket elmondani, mert akkor valaki úgyis kilukasztja a buborékomat, és akkor elvesztem. Akkor zuhanok a mélybe. Persze ezt nem szabad hagyni. Ezért kell legyen sok sok sok lufink, buborékunk, amik akkor is megtartanak bennünket, ha esetleg egyet-kettőt ki is lyukasztanak.
Sosincs késő új buborékot fújni magunknak, amibe új álmokat pakolhatunk. Most is keress egyet magadnak, ki tudja, lehet az lesz az az egy, ami megment a zuhanástól.
Emlékek
2013 november 18. | Szerző: Juhász Luca
“És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép.” /Wass Albert/
Az emlékeink azok a dolgok, amiket soha senki nem vehet el tőlünk. Végig kísérik életünket. Legyenek azok szép vagy rossz emlékek, a részünket képezik. Igazából bennünket alkotnak. Időnként előtörnek bennünk, minek következtében egy egy halvány mosoly ül ki az arcunkra. Eszünkbe jutnak ezek a pillanatok a villamoson ülve, egy fárasztó nap után hazafelé menve, vagy csak úgy a semmiből. Ezeket nevezzük a “régi szép időknek”.
És mi az igazán szép emlék? Ami akkor történt, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. Amikor ezen az emléken akkor még sírtunk, most visszagondolva pedig milyen jó érzés fog el, és csak nevetsz rajta. Ezt is túléltük. Lesz ez még így se, szokták mondani. És milyen igaz. Minden nap valami újra ébredünk. Lehet nem valami világrengető újra, de egy kis újdonság is út ahhoz, hogy elérjük a ránk váró változást. A kitűzött célt. És ezen az úton végighaladva szerezzük az emlékeket. Az emlékek azok, amik biztosítanak bennünket arról, hogy jól csináltuk amit csináltunk. A tipikus “szép volt, jó volt, ennyi volt” élmény. Ha pedig tudsz rajta nevetni, akkor az az igazi élmény.
A rossz emlékek tanulságot nyújtanak számunkra. Mindegyik emlékképből tanulhatunk valamit. Bármikor visszanézhetjük, kielemezhetjük magunkban, mit csináltunk jól és mit rosszul. Legközelebb mit kellene máshogy. És ez nagyon fontos, hogy a legközelebbi eseményre koncentráljunk. Ne próbáljuk meg a múlt hibáin lovagolva megváltoztatni azt, hiszen az időutazást még nem találták fel. Ezért a múlt hibáiból tanulva a jövőre koncentrálva használjuk fel a tanulságot. Soha ne bánt a múltad. Minden okkal történik, és ha valami rosszul sült el, annak is megvan az oka. És különben is, milyen unalmasak lennének a hétköznapjaink, ha minden olyan simán és egyszerűen történne? Semmi izgalom nem lenne. Ennek érdekében szükségünk van negatív élményekre is. Ha jól használjuk fel őket, segítenek az előre jutásunkban.
Sokan azzal vesztegetik az idejüket, hogy olyan dolgokra emlékeznek, amik nem jöttek össze nekik. Nem jutottunk el a koncertre, nem vehettük meg a házat, nem mentem át egy vizsgán… stb. sokkal inkább arra kellene gondolnunk amik megtörténtek, ami összejött és ami sikerült. Ebből táplálkozzunk, ebből gyűjtsünk erőt a nehéz napokon. Amikor a gyerekem először mondta ki az “anya” szót, amikor megkaptam az első átmenő jegyet a vizsgaidőszakban, amikor a kezembe vehettem a diplomám, amikor a haverokkal elmentünk megnézni a Dumaszínházat. Ahova eljutottam. Amikor nehéz és fáradságos készülődés után elismerik a munkád. Vagy csak az a pillanat mikor egy unalmas fáradt lehangoló reggelen rád mosolyognak az utcán. Az ilyen, és ehhez hasonló élmények azok amik hátulról löknek bennünket előre, a célunk felé.
“Mindenkinek megvan a maga időgépe. Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.” /Az időgép c. film/
Írni… de miről?
2013 november 7. | Szerző: Juhász Luca
Amióta elkezdtem blogolni, talán most vagyok először ilyen szintű alkotói válságban. Szeretnék írni, ez már a harmadik próbálkozásom a héten, de valahogy sosem jön össze az igazi. Aztán elkezdtem gondolkodni, vajon miért? Foghatjuk arra, hogy november van, vagyis közeledünk a 2013-as év végéhez, ismét elhagyunk magunk mögött egy évet. Foghatnám a rossz őszi időjárásra is, de mivel már-már tavaszias időnk van, csak hogy nem rügyeznek a fák, csak a lábunk alatt harsogó avar emlékeztet bennünket arra, hogy ősz van, no meg a hipermarketek polcain a mikulás csokoládék. Mert hogy november első hetében már tényleg szükség is van kirakni a karácsonyi díszeket… Az ősz igazából számomra az elmúlást jelenti. A nagy művészek, írók, költők műveiben ezt a téllel szokták kifejezni, de mivel nekem télen van a születésnapom, és a kis Jézuskának is, így nekem a tél az újjászületés előtti szakasz, de semmiképp sem az elmúlásé. Ősszel hullanak a levelek, és kezdődik az iskola. Belekerülünk a szürke hétköznapokba, a tanulás és vizsgaidőszak monoton fáradalmába. Minden napunk ugyanolyan. Felkelsz, suliba mész, hazaérsz, tanulsz, vagy egyéb tevékenységet csinálsz, majd a nap végén befekszel a pihe puha ágyikóba, beindítasz egy filmet, amin 5 perc után elalszol, mert hulla fáradt a vagy a… mitől is? A semmittevéstől… Mert igazából semmi megerőltetőt nem csinálunk egész nap, mint az imént felsoroltakat, mégis az ember belefárad abba, hogy az esőn és a beázott cipőkön kívül semmi sem történik.
Mit tegyünk hát mégis ezekben az időkben, hogy kikerüljünk a mókuskerékből? Először is együnk sok sok vitamint, friss gyümölcsöket és zöldségeket, hogy legalább ne betegen, lázasan unatkozzunk. Másodszor, öltözzünk fel, és menjünk társaságba. Még mindig szép az idő, az időnkénti esőzéseket és az egyre jobban hűlő hőmérsékletet leszámítva, ma is szikrázó napsütésben ültünk a déli előadáson. Szóval hajrá! Törjük át a köröttünk kialakult búrát, ami magába fojtani készül bennünket, ne punnyadjunk, inkább nézzünk szét a lehetőségek tárházában. Én indulok, és Te?
A tavasz első pillanata. Vagy mégsem?
2013 október 25. | Szerző: Juhász Luca
De hiszen október vége van!? Jövő héten már november és mégis, újra előkerülnek a rövidnadrágok és a nyári felsők. A hulló sárguló falevelek ugyan megtévesztik az embert, most akkor hogy is öltözzek fel? Fél lábbal a télben vagyunk, de ha már egy vastagabb pulcsit veszek, melegem van. Az embernek olyan érzése van, mintha legalábbis Kaliforniában élne. Onnan szoktak a “nagyon elfoglalt” sztárocskák bikinis, medence parti képeket megosztani a közösségi oldalakon októberben.
De mire is jó egy ilyen időjárás? Kirándulni! Szétnézni a világban, megcsodálni a bennünket körbe vevő természetet. És ezt most komolyan gondolom. Mivel kora ősszel, mikor a fák lombjai narancsba borulnak, kezdődik az iskola, a hajtás, így alig van alkalmunk kihasználni ezeket a csodás perceket. Pedig, mi kell a boldogsághoz? Luxusautó vagy pezsgő? Kaviár és yacht? Nem… nem ebből áll az élet. Lehet, hogy én vagyok túl egyszerű, de személy szerint nekem nem ebből áll. Nem mondom, hogy nem lenne jó, de nem ott kezdődik. A boldogság ott kezdődik, mikor a fák alatt, arany és rozsdavörös faleveleket dobálva, önfeledten tudsz nevetni és magad mögött hagyni a város zaját a problémákkal együtt. Mikor a gyerekkori barátnőddel nosztalgiáztok a régi szép időkön, és ráeszméltek, elröpültek az évek, elment az a 18 év mióta ismeritek egymást, és ma már nem csak játékból beszéltek a családalapításról és a babákról, hanem komolyan kell elmélkedni az élet nagy dolgain. Már nem csak azon kell filozofálnunk, ki játssza a papát és ki a mamát, hogy ki mit “dolgozzon”, vagy hogy mit főzzünk a kertben talált gyomnövényekből és persze homokból és sóderből. A pénzszerzés útja ma már nem az, hogy összeszedjük a poros utcán a rossz vasat, és megpróbáljuk azt pénzé tenni egy rozoga pótkocsi tetején, vagy anyáink gyerekkori ruháit áruba bocsátani ugyanitt. A lábunk alatt préselődő avar közt mégsem ezek a legfontosabbak. A friss levegő, a lehengerlő táj, ami elénk tárul, a Tisza csobbanása, amint a távolban egy béka ugrik fodros hajába, az avar zörgése és a bokrok bájos susogása azok, amik még órák után is a füledben csengnek, és az orrodban érzed a tisztaság és felhőtlen boldogság illatát. A látvány eszedbe villanása pedig kikényszerít belőled egy kósza könnycseppet, mert eszedbe jut, milyen rég is vártál már erre, és hogy, bizony, lehet, hogy lehetne szebb, lehetne jobb, de mégis, álmodni csak itt tudok…
Helló Világ!
2013 október 23. | Szerző: Juhász Luca
Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon.
Kedves olvasóim! Mától blogom átköltözött a Nők Lapja Cafe oldalára, mostantól innen fogom veletek megosztani bejegyzéseimet és publicisztikáimat illetve a korábbiakat is áthoztam ide.
Ezúton is szeretném megköszönni, rendszeres olvasóimnak a támogatást.
Csók, puszi, Luca Mami
5:15
2014 február 9. | Szerző: Juhász Luca
Megkezdődött az utolsó félévem az egyetemen. Ez a félév a gyakorlatról szól, mintha már igaziból dolgoznék. Csinálhatom azt, amit négy évig keményen tanultam. Mikor kilépek a bejárati nagy fehér ajtón, még mindig a sötétség fogad. A reggeli hideg csípős fuvallata a harisnyámon kezd egy kicsit felébreszteni. No meg persze az elmaradhatatlan zene. Soha nem megyek egy lépést sem zene nélkül. Kényelmesen ballagok az alvó lakások közti szűk kis utcákon, s közben azon gondolkodom, vajon ma mit fogunk csinálni. És vajon milyen lesz, mikor már nem egy oktató védőnő mellett fogok tevékenykedni, hanem mindent önállóan kell majd csinálnom. Könnyebb lesz vajon, vagy inkább nehezebb? Mindenesetre elérkezett a várva várt nagy gyakorlat. Első nap úgy kifáradtam, hogy hazaérve beestem az ágyba, és csak azért nem aludtam el rögvest, mert le akartam tusolni, és magamba tömni egy kis ételt, hogy arra is figyeljek, hogy visszaszedjem az elmúlt hónapokban leadott kilóimat. Ha már mindenki azzal szekál, hogy csont és bőr vagyok, akkor biztos igazuk van. Enni meg amúgy is szeretek, szóval ezzel nem lesz gond, sem a főzéssel, mert azt még jobban imádok. Csakhogy ilyen fárasztó nap után semmi kedvem este 6-kor még nekiállni csinálni valamit. Hazafele a buszra várva az pergett le a szemem előtt, hogy lehet pár év múlva ilyenkor még szaladhatok a gyerekekért az oviba, iskolába, vihetem haza őket, csinálhatok nekik kaját, és a többi. (Na persze ehhez még kellene egy apa jelölt is, aki még a láthatáron sincs, de az mellékes 🙂 )Képes vagyok én erre? Felkészültem vajon az igazi nagy betűs életre? Erre várok évek óta, most mégis, megijedtem.
Minden nap jön értem egy másik hajó, ami új útra visz, és minden napnak van napos oldala, amikor minden jó, és van olyan is, mikor hull ránk a hideg hó, és elveszik a “feel the sunshine” hangulat. De tudják mit? Kell is. Hiszen az élet nem fenékig tejfel, és olykor kell az a hideg hó, hogy felébresszen bennünket a rózsaszín felhők közül. És tudom, hogy képes vagyok rá. Végig tudom csinálni, csak most még tapasztalatlan vagyok, és kezdő. De tudom, hogy bele fogok jönni, változni és formálódni fogok, és előbb utóbb sikerülni is fog belerázódni ezekbe a bizonyos nagy betűkbe. Tudják miért? Mert AKAROM, mindennél jobban akarom…
Oldal ajánlása emailben
X