Apró csodák
2016 május 4. | Szerző: Juhász Luca |
- Forrás: http://manzardcafe.blog.hu/2012/02/18/tavaszcsalogato_apro_csodak_felnagyitva
Már egy ideje nem ragadtam “tollat”. Volt. aki hiányolta, ezért párszor megragadtam a virtuális jegyzettömböm, de hiába. Vagy nem jött az ihlet, vagy ha jött, akkor a végén bölcsebbnek láttam, ha inkább magamba fojtom. Az eddigi írásaimra az volt jellemző, hogy arról írtam, ha valami felbosszantott, vagy valami olyannal nem értettem egyet, amin egyébként nem tudok változtatni, így végső elkeseredésemben kiírtam magamból a bosszúságot. Aztán ez vagy tetszett valakinek, vagy nem. Az igazság az, hogy a Húsvéti hazalátogatásunk kapcsán is volt egy “kisebb” bosszúságom, de aztán csak a családom nyakába zúdítottam a bilit, úgy döntöttem, nem teszem nyilvánosságra, hiszen nem lenne szép szerény kis egyházunkról és a papbácsiról írni… (Megnyugvásom gyanánt aztán írtak a történtekről mások úgyis.) De ez már régi történet, lépjünk is tovább.
Az elmúlt egy évben, mióta utoljára írtam, sok minden történt velem, valószínűleg ezért is nem jutottam oda, hogy ezekből mind bejegyzést írjak. Párkapcsolat, költözés, munkahelyi bizonytalanság, aztán munkahelyváltás, majd ismét a váltás lehetősége. Hiszen nem önszántamból váltottam először. És aztán Karácsony előtt megkaptam az újabb lehetőséget, hogy fél év után, újra azt csináljam amit szeretek. Kevesebbért ugyan, és bizonytalanabb is a szerződés időtartama, de mégis… mégis az a munka, amit előtte egy évig űztem, amiben megtaláltam magam, amit szívesen csinálok. Ahova reggel (a szokásos nyűgös koránkelés után) örömmel megyek be, és tervezgetve várom a másnapokat. Mert szeretem amit csinálok. Azért tanultam védőnőnek, mert kisbabákkal és várandós anyákkal szerettem volna dolgozni. Aztán valami mégis megváltozott, mikor végzős koromban betekintést nyerhettem az oktatóim által az iskolavédőnői munkakörbe, és valószínűleg a blogolás és korábbi segítő csoportom is hatással volt erre. Ez már a második tanévem az iskolában, és már kezdenek megismerni az utcán a gyerekek. Hallom, amikor reggel meglátnak iskolába menet, és “odasúgják” az őket kísérőnek, hogy “Nézd anya, az a védőnénink”. Vagy mikor délután indulnék haza, a biciklitároló fele menet letámadnak, hogy kinek hogy gyógyult már be a pár nappal korábban bekötött horzsolása. Ezekért érdemes minden reggel bemenni, és értük lenni. Persze, így az év vége fele, és a “csodálatos tavaszi idő” hatására már én is fáradok, és kezdek türelmetlen lenni, de még ez sem elég ahhoz, hogy megbánjam a döntésemet. Egyenlőre csak december 31-ig, de teljesültek az álmaim. A szeretett városomban élek, a szeretett férfival, és azt a munkát csinálom, amire mindig is vágytam. Bízom benne, hogy ez így is marad még hosszú-hosszú évekig, és nem töri meg a sorsom gyönyörű útját valami. Kívánom minden kedves olvasómnak, hogy legyenek ugyanolyan boldogok, mint amilyen én vagyok. Az élet mindig rejteget meglepetéseket, nem mindig jó meglepiket, a sorsunk útjai kifürkészhetetlenek, göcsörtösek olykor, de ha nem a gödrökben elterülve siratjuk a múltat, és a jelen szomorúságait, hanem kinézünk a Nap felé, akkor megláthatjuk a szürke hétköznapokban az apró csodákat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: