5:15
2014 február 9. | Szerző: Juhász Luca
Hajnali 5:15-kor Cipő hangjai csendülnek meg az asztalom felől. A telefonomon szólalt meg az ébresztő. Zongora billentyűinek csodás játékára eszmélek fel. “Zuhog az eső, csak változz, csak változz, ahogy az idő, csak változz, csak változz…” “Jön értünk egy másik hajó, a Nap süt, és hull rám a hó, a mindenhol mindenható, most változtat rajtam”… hangzanak felemelő sorai a dalnak. Milyen találó reggeli ébresztőnek a Kirúgjuk magunk alól a földet c. dalt választani. Csak nekem olyankor nem a földet, hanem az ágyat kellene kirúgni magam alól. Vagyis jó lenne, ha valaki megtenné, ugyanis képtelen vagyok reggel felkelni. És hogy visszaemlékeztessem az olvasót, jelen reggelen nem is reggeli időről van szó, hanem egy hajnali óráról. Ami nálam még nem is a napot jelenti, hanem az előző nap éjszakáját. De ahogy a dalszöveg is mondja, rohan az idő, változik, így nekem is változnom kell, illetve ha kell ha nem, kénytelen vagyok változni.
Megkezdődött az utolsó félévem az egyetemen. Ez a félév a gyakorlatról szól, mintha már igaziból dolgoznék. Csinálhatom azt, amit négy évig keményen tanultam. Mikor kilépek a bejárati nagy fehér ajtón, még mindig a sötétség fogad. A reggeli hideg csípős fuvallata a harisnyámon kezd egy kicsit felébreszteni. No meg persze az elmaradhatatlan zene. Soha nem megyek egy lépést sem zene nélkül. Kényelmesen ballagok az alvó lakások közti szűk kis utcákon, s közben azon gondolkodom, vajon ma mit fogunk csinálni. És vajon milyen lesz, mikor már nem egy oktató védőnő mellett fogok tevékenykedni, hanem mindent önállóan kell majd csinálnom. Könnyebb lesz vajon, vagy inkább nehezebb? Mindenesetre elérkezett a várva várt nagy gyakorlat. Első nap úgy kifáradtam, hogy hazaérve beestem az ágyba, és csak azért nem aludtam el rögvest, mert le akartam tusolni, és magamba tömni egy kis ételt, hogy arra is figyeljek, hogy visszaszedjem az elmúlt hónapokban leadott kilóimat. Ha már mindenki azzal szekál, hogy csont és bőr vagyok, akkor biztos igazuk van. Enni meg amúgy is szeretek, szóval ezzel nem lesz gond, sem a főzéssel, mert azt még jobban imádok. Csakhogy ilyen fárasztó nap után semmi kedvem este 6-kor még nekiállni csinálni valamit. Hazafele a buszra várva az pergett le a szemem előtt, hogy lehet pár év múlva ilyenkor még szaladhatok a gyerekekért az oviba, iskolába, vihetem haza őket, csinálhatok nekik kaját, és a többi. (Na persze ehhez még kellene egy apa jelölt is, aki még a láthatáron sincs, de az mellékes 🙂 )Képes vagyok én erre? Felkészültem vajon az igazi nagy betűs életre? Erre várok évek óta, most mégis, megijedtem.
Minden nap jön értem egy másik hajó, ami új útra visz, és minden napnak van napos oldala, amikor minden jó, és van olyan is, mikor hull ránk a hideg hó, és elveszik a “feel the sunshine” hangulat. De tudják mit? Kell is. Hiszen az élet nem fenékig tejfel, és olykor kell az a hideg hó, hogy felébresszen bennünket a rózsaszín felhők közül. És tudom, hogy képes vagyok rá. Végig tudom csinálni, csak most még tapasztalatlan vagyok, és kezdő. De tudom, hogy bele fogok jönni, változni és formálódni fogok, és előbb utóbb sikerülni is fog belerázódni ezekbe a bizonyos nagy betűkbe. Tudják miért? Mert AKAROM, mindennél jobban akarom…
Akkor ki is Isten szolgája?
2014 február 20. | Szerző: Juhász Luca
Történt egy számomra felháborító eset a környezetemben, melynek szeretnék hangot adni, és újra elővenni szarkasztikus stílusom.
A történet röviden annyi, hogy míg a papbácsi a Karácsonyi misén, arról prédikál, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, és minden családot megáld, aki adott valamit, aki segített, aki díszített. Akinek esetleg nem volt miből adjon az egyháznak, mert épp kenyeret vett a családjának, azok valahogy kimaradtak az áldásból. Ide tartozunk mi is. Mi se nem takarítottuk a templomot, se nem vittünk virágot, se nem vittünk banános csokit a gyerekeknek, így nekünk nem is jár a Jóisten áldásából… Szóval ott tartottam, hogy elvileg ez az ünnep az elfogadás, megbocsátás, szeretet ünnepe, és a tiszteleté, a felebarátunk iránt tanúsított tiszteleté és szereteté. Akkor mégis, kérdem én, hogy van az, hogy a pap, nem temet el valakit, azért, mert a szociális helyzetű ember nem fizette be a hitközség adót??? Pláne Karácsony előtti időszakban, mégis hogy enged meg magának ilyet egy olyan ember, aki elvileg Isten szolgája? Nem akarok belemenni a vallásba vagy a Bibliába, de az ilyen ember ne prédikáljon nekem a szeretetről, ha ennyi emberség nincs benne felebarátja iránt, hogy megadja neki a végtiszteletet. Régen sem volt hitközség adó, mégis megérdemelt annyit a nyomorult két lábon járó, hogy a pap egy imát elmondjon érte. Milyen világban élünk, ha már az elmúlás is a pénzről szól? Ha Isten szolgái aszerint cselekednek, hogy ki mennyit fizet? Elvileg nekik nem erről szól a munkájuk. Hanem, hogy felkarolják a rászorulókat, és lelki menedéket nyújtson a nincsteleneknek. Elvileg Isten házába bármikor be lehet térni, ha az embernek szüksége van egy kis lelki megnyugvásra, de már azt sem tartom kizártnak, hogy hamarosan oda is belépőt fognak szedni.
Lehet, hogy máshol is van ilyen, nem tudom, nálunk ez nem az első ilyen eset, és felteszem, nem is az utolsó. Lehet, hogy nem szép ezt a nyilvánosság elé tárni, de szerény véleményem szerint az még csúnyább, amiről a történet szólt…
Vajon egyedül vagyok a gondolattal, miszerint a hálaadási szentmisének nem arról kellene szóljon, hogy név szerint felolvassuk, ki mit és mennyit adományozott vagy segített? Az esti híradóban aztán megbizonyosodtam, hogy nem, nem vagyok ezzel egyedül. Bejátszásokat mutattak a többi ország ünnepi szent beszédeiről. Mindenhol a békéről és az odaadásról hangoztak szebbnél szebb gondolatok. Zárásként pedig engedjék meg nekem, hogy idézzek az egyik szónoklatból, mely megmaradt bennem: “A Karácsony a szeretetről szól, nem pedig az arctalan adakozásról.” Adja Isten, hogy következő évben, ne a betegségekre kelljen elköltenünk a pénzünk javát, és én is tudjak vinni egy doboz “banán-csokit” a gyerekeknek, én csak egy áldást kérnék cserébe, és azt, hogy ne olvassák be a nevemet.
Oldal ajánlása emailben
X