53. Bejegyzés
Egy kivételes hosszú hétvégét töltöttem el odahaza, a családommal. Egyrészt már nagyon hiányoztak, hiszen kis család vagyunk, csak három tagú, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. 😉 21, lassan 22 éve élek kicsiny családunkban. Régebben mindenki kérdezgetett, hogy nem furcsa, hogy nincs testvérem, meg, hogy ilyen kicsi a család? Akkoriban hiányzott, nagyon is. De mára valahogy ez elmúlt. Megszoktam, és így szeretem. Másoknak megadatott az, hogy legyen testvérük, akivel/kel, együtt játszhatnak, akivel veszekedhetnek, vagy akit be lehet köpni anyunak, hogy kisördög-énünk kiélvezze a pillanatokat, mikor a másik bűnhődik. Ezek nálam kimaradtak, de valahogy így sokéves távlatból, nem hiányzik.
Szóval ott tartottam, hogy sok idő után (3 hét után), ismét hazalátogattam a hétvégén. Mivel a pénteki napom is szabad lett, (egyetlen jó dolog az amúgy borzalmas órarendemben), így már csütörtökön délután hazamehettem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, egy rohanás volt a hazautam az idővel, ugyanis 15:30-kor végeztem, és 15:40-kor indul(na) a buszom (ha menetrend szerint menne). És ugyebár persze, hogy a buszállomás a város másik végén van. De igazából csak a városiról való leszállástól rohantam egy fél utcahosszat, és már ott is voltam, és még várhattam is, mert annyian tolongtak az egyetlen Szeged-Újvidék járat előtt. Mert hát a marháknak minek indítsanak napjában esetleg két járatot is, elég nekik ez az egy is, azon meg tolongjanak meg lihegjenek egymás nyakába. Esküszöm egy teheneket szállító tehergépkocsin kényelmesebben utaznak a négylábúak, mint mi, a “klimatizált” buszon, amin nem lehet ablakot nyitni, a klímát meg vagy elfelejtették bekapcsolni, vagy épp tönkrement. A szag élmény is hasonló a két járművön. Főleg miután megérkezek kicsiny falumba. Nem is kell felnézzek a könyvolvasásból, szag alapján megállapítom mikor érünk Kishegyesre. Az a tömör, párját ritkító, szemeket könnybe lábasztó csirke hulladék szag, hát mit is mondjak, felbecsülhetetlen! Főleg nyáron volt jó, mikor a kellemesnek koránt sem mondható illattól, elképzelhetetlen az esti szellőztetés. De hát ez a csodás kicsiny falum bukéja, ezért kellene sokak szerint szeretnem hazajárni. Na de mindegy is.
A lényeg, amiért ma elkezdtem írni, (és csak azért nem tegnap, mert Viola, a laptopom, betegeskedett, és egy kis apa féle technikai gyógykezelésen volt), az egy péntek délutáni esemény volt, amiért, ha a szag élményért nem is, de ezért biztosan érdemes volt hazamennem. Egy kedves olvasómmal találkoztam, aki olyan mérhetetlen alázattal és szívből jövő kéréssel fordult hozzám, mely így szólt: “Luca írj, kérlek szépen írj, és soha ne hagyd abba!”. Amikor az ember elkezd valamit az életben, legyen az akár egy hobbi, mint ahogyan az én írásom is kezdődött, nem igazán gondol bele, hogy azzal másoknak milyen jót tesz, vagy hogy azt mások mennyire szeretik. Persze, a szüleim mindig elmondják milyen jó, és mennyire szeretik olvasni, de mikor egy szinte “idegentől”, hogy így mondjam, ezeket a számomra megtisztelő szavakat kapom vissza, azok nagyot tudnak dobni az ember önbecsülésén. És a hitén, hogy ezért érdemes élni, és küzdeni, és csinálni ezt. Még ha nem is túl sokan olvassák, ha csak egy embernek jót teszek ezzel, már megérte.
Nekem 21 évembe telt mire rájöttem, hogy mi az, amiben kicsit talán jó vagyok. Úgy tűnik, ez az írás lett. Ezért csak azt tudom mondani, sosincs késő, mindig vannak remények és csodák, és bármikor megtalálhatjuk életünkben azt a bizonyos dolgot, amiért érdemes élnünk, és küzdenünk.
