2013 január 9. | Szerző: Juhász Luca
34. Bejegyzés
Más bajok…
A minap egy ismerősöm hívta fel a figyelmem, egy twitteren terjengő, számomra megbotránkoztató tényre, miszerint egyes Justin Bieber rajongók, azt találták ki, hogy osszanak meg képeket arról, hogy összevagdossák magukat, ezzel felhívva kedvencük figyelmét arra, hogy ne szívjon füves cigit. Majd nem sokkal később világtrend lett (ez egy twitterhez fűződő fogalom, azt jelenti, hogy azokat a szavakat, amik a trend listán szerepelnek, azokat “csiripelik”, illetve ‘tweetelik’ világszerte a legtöbben) a #cutforbieber (magyarul: vágjunk bieberért). Hogy még a hab is rákerüljön a tortánkra, már érkezett is az első tweetelt (megosztott) fotó, egy lány alkarjáról, ami úgy nézett ki, mint amit jól helyben hagyott Ollókezű Edward. Úgy hirtelenjében fel is ment a vérnyomásom mikor megláttam a képet.
Egy évvel ezelőtt találkoztam először az öncsonkítással, mint pszichés pótcselekedettel, és azóta folyamatosan, naponta szembekerülök vele, de a kettőt össze sem lehet hasonlítani egymással. Az egyik, egy pszichológiai krízis folyamat, ami orvosi segítséget igényel, és a személy nincs teljesen tudatában annak, amit tesz. Ezen segíteni lehet, megfelelő segítőkkel. De az, hogy valaki önszántából, tudatosan összevagdossa magát, csak azért, mert a kedvencét lekapták a lesifotósok füvezés közben, azt nem tudom ép ésszel hova tenni. Nem tudom betegségnek betudni, mert betegség az, amikor az egyén nem tehet arról, ami vele történik, de mégsem mondhatni azt erről, hogy minden rendben van az ilyenekkel. Azon kívül ez egy undorító dolog. Ebből a problémából ezek az emberek viccet csináltak, és ez szánalmas és tiszteletlen! Ezen kívül egyesek még azt is elkezdték csiripelni, hogy ha Bieber nem figyel fel erre az akcióra, akkor “megöli a tengerimalacát”, sőt, az egyik felhasználó azt is kifejtette, hogy “be akarta tenni a tengerimalacát a mikróba, de az nagyon sivalkodott, így inkább hagyta, nem akarta, hogy az anyukája észrevegye.” (*nem szó szerinti idézetek)
Erről a szituációról eszembe jut, amikor szidják az internet hatásait, hogy rossz hatással van a fiatalokra. Én 14 éves voltam, mikor először megvettük a számítógépünket, nekem is voltak kedvenceim, akiknek utána olvastam, és képeket töltöttem le róluk, de eszembe nem jutott volna hasonló. Különbséget kell tennünk rajongás és mánia között. Vagy ami még nagyon divat a mai tinik között, hogy halálos fenyegetéseket küldenek azoknak a hölgyeknek, akik egy-egy tinisztárral járnak. Például hogy maradjunk JB-nél, Selena Gomez több ezer, fenyegető e-mailt és levelet kapott, a twitteren pedig úgyszintén ilyen jellegű üzenetekkel bombázták. Először azt hittem ez csak vicc, de mikor elolvastam én is egy-két ilyen üzenetet, hát hátborzongató. Úgy mégis mit képzelnek ezek a kislányok? Hogy JB egyszer megjelenik az ajtajuk előtt egy szál virággal, hogy “helló, szia, láttam, hogy írtad twitteren, hogy szeretsz, ezért miattad szakítottam Selenával.”??? Hol itt az ész?? És akkor azt gondolják, hogy a mai tinédzserek koraérettek?? Hol koraérett az ilyen? Nekem is vannak kedvenceim, csinálnak olyan dolgokat amivel nem értek egyet, de hát istenem, az ő élete, amíg olyan zenéz ad ki, amik megérintik a lelkemet, addig nem érdekel, hogy cigizik e vagy sem, vagy levágja e a haját vagy sem, vagy volt e rehabon vagy nem.
A blogomat mivel a serdülőkorúakról serdülőkorúaknak írom főleg, persze mindenkinek, szülőknek is, hisz számukra is akadhatnak olyan dolgok, amikről nem tudnak, és remélhetőleg a blog által hamarabb észreveszik serdülőkorú gyermeküknél a problémát, így ő hamarabb kaphatna segítséget. Ha van köztetek olyan, aki magára ismert a bejegyzésben leírt tulajdonságokra az nagyon kérem, szálljon magába egy kicsit, és gondolja át ezeket a dolgokat, hogy mennyire nonszenszek. Ebből nem lehet viccet csinálni!
2013 január 2. | Szerző: Juhász Luca
Nagyon boldog új esztendőt minden kedves olvasómnak!
Happy New Year!
33. Bejegyzés
Az élet útvesztői
Az élet egy hosszú útvonal, amit születésünktől fogva kezdünk bejárni. Megtanulunk dolgokat mit szabad és mit nem az életben. Megtanuljuk hogyan kezeljünk bizonyos helyzeteket, hogyan viselkedjünk bizonyos szituációkban. Ehhez persze megfelelő háttér kell, kellenek mögénk olyan emberek, akik megtanítanak a helyes úton járni, ezek a segítők legtöbbször a szüleink, de lehet más személy is, akiben igazán megbízunk, és ez lehet, hogy sok időbe telik, de meg kell tanulnunk észrevenni, hogy kik az igazi segítőink, mondhatnám, “őrangyalaink”, akik jót akarnak nekünk. Életünk első pár évében igyekszünk is hallgatni ezekre az irányításokra, de amint kezd kialakulni saját önérzetünk, elkezdjük feszegetni határainkat, így tudjuk meg, mit szabad, mit nem, és, hogy mikre vagyunk képesek. Persze ezzel a feszegetéssel gyakran komoly konfliktusba kerülünk azokkal az egyénekkel, akik irányítani akarnak bennünket. Van, amikor jogos az általunk való felháborodás, mert hogy “ne akarjon már más beleszólni a mi életünkbe”, de a legtöbbször azért ebben nincs igazunk, mert törekvő makacsságunk és bontakozó egónk mögött nem látjuk meg a “beleszólás” mögött a tanácsot, és azt, hogy jót akarnak nekünk ezek a személyek, és nem bántásból mondják. Lassan egy éve én is segítőnek mondhatom magam, és nekem is valószínűleg sokszor van, hogy azt hiszik a fogadott gyerekeim, hogy nem értem meg őket, vagy bántásból mondom amit mondok, pedig higgyétek el, hogy nem, csak igyekszem benneteket a megfelelő útra terelni.
Sokszor azért vagyunk mérgesek segítőnkre, mert úgy látjuk, mindig neki van igaza, és mindig ő “nyer”, mi pedig mindig “vesztesként” jövünk ki a csatából. Ezért még nehezebb elfogadnunk a tanácsait, pedig legtöbbször a segítőnek kell áldozatot hoznia és lemondania dolgokról, csak ezt “rózsaszínfelhős-tinédzser-éveinkben és bontakozó egónk” miatt nem vesszük észre. Persze,valamilyen más dolog is lehet ennek hátterében, ami nem enged szabadulni, és ami állandóan összezavar ezen az úton, ami egyik pillanatban segítségért ordít, a másikban pedig elutasít minden nemű felajánlást és segédkezet. Ezt a segítőnek meg kell értenie, feldolgoznia, hogy ezen ő nem mindig tud segíteni, bármennyire is szeretne, és ez bármennyire is fáj neki, el kell fojtsa saját fájdalmát, és hagyni, hogy az oltalmazott azt tegye, amire úgy érzi, szüksége van, és ha az mégis meggondolná magát, rendelkezésére kell, hogy álljon, mindig, mindenkor.
Nem mondtam soha, hogy könnyű az amit csinálok, nehéz segítőnek lenni. Már előre félek, mikor saját, igazi gyerekeim lesznek. De igyekszem mindenkinek a legjobbat nyújtani, és megfelelni minden téren az életben, mert ezt AKAROM csinálni, mindegy milyen áldozattal jár.
A tanácsom tehát az, hogy soha ne ellenségként, hanem barátként tekintsetek a segítőtökre!
2013 január 29. | Szerző: Juhász Luca
Egy kis közérdekű
Ezen kívül még egy olyan megtiszteltetés ért, hogy néhány fogadott gyerkőcöm, rajongói oldalt csináltak nekem az egyik közösségi oldalon, ami hihetetlen boldoggá tett, és nagy meglepetés volt számomra, ezúton is köszönöm nekik ezt a kedves gesztust. 🙂
35. Bejegyzés
Megéri?
Amit nem láttál, és nem hallottál.
Amit nem éreztél, s nem próbáltál.
Ha van még a világon
Olyan, ami kicsit is érdekel.
Ha van még a világon
Oldal ajánlása emailben
X