Apró csodák
2016 május 4. | Szerző: Juhász Luca
- Forrás: http://manzardcafe.blog.hu/2012/02/18/tavaszcsalogato_apro_csodak_felnagyitva
Már egy ideje nem ragadtam “tollat”. Volt. aki hiányolta, ezért párszor megragadtam a virtuális jegyzettömböm, de hiába. Vagy nem jött az ihlet, vagy ha jött, akkor a végén bölcsebbnek láttam, ha inkább magamba fojtom. Az eddigi írásaimra az volt jellemző, hogy arról írtam, ha valami felbosszantott, vagy valami olyannal nem értettem egyet, amin egyébként nem tudok változtatni, így végső elkeseredésemben kiírtam magamból a bosszúságot. Aztán ez vagy tetszett valakinek, vagy nem. Az igazság az, hogy a Húsvéti hazalátogatásunk kapcsán is volt egy “kisebb” bosszúságom, de aztán csak a családom nyakába zúdítottam a bilit, úgy döntöttem, nem teszem nyilvánosságra, hiszen nem lenne szép szerény kis egyházunkról és a papbácsiról írni… (Megnyugvásom gyanánt aztán írtak a történtekről mások úgyis.) De ez már régi történet, lépjünk is tovább.
Az elmúlt egy évben, mióta utoljára írtam, sok minden történt velem, valószínűleg ezért is nem jutottam oda, hogy ezekből mind bejegyzést írjak. Párkapcsolat, költözés, munkahelyi bizonytalanság, aztán munkahelyváltás, majd ismét a váltás lehetősége. Hiszen nem önszántamból váltottam először. És aztán Karácsony előtt megkaptam az újabb lehetőséget, hogy fél év után, újra azt csináljam amit szeretek. Kevesebbért ugyan, és bizonytalanabb is a szerződés időtartama, de mégis… mégis az a munka, amit előtte egy évig űztem, amiben megtaláltam magam, amit szívesen csinálok. Ahova reggel (a szokásos nyűgös koránkelés után) örömmel megyek be, és tervezgetve várom a másnapokat. Mert szeretem amit csinálok. Azért tanultam védőnőnek, mert kisbabákkal és várandós anyákkal szerettem volna dolgozni. Aztán valami mégis megváltozott, mikor végzős koromban betekintést nyerhettem az oktatóim által az iskolavédőnői munkakörbe, és valószínűleg a blogolás és korábbi segítő csoportom is hatással volt erre. Ez már a második tanévem az iskolában, és már kezdenek megismerni az utcán a gyerekek. Hallom, amikor reggel meglátnak iskolába menet, és “odasúgják” az őket kísérőnek, hogy “Nézd anya, az a védőnénink”. Vagy mikor délután indulnék haza, a biciklitároló fele menet letámadnak, hogy kinek hogy gyógyult már be a pár nappal korábban bekötött horzsolása. Ezekért érdemes minden reggel bemenni, és értük lenni. Persze, így az év vége fele, és a “csodálatos tavaszi idő” hatására már én is fáradok, és kezdek türelmetlen lenni, de még ez sem elég ahhoz, hogy megbánjam a döntésemet. Egyenlőre csak december 31-ig, de teljesültek az álmaim. A szeretett városomban élek, a szeretett férfival, és azt a munkát csinálom, amire mindig is vágytam. Bízom benne, hogy ez így is marad még hosszú-hosszú évekig, és nem töri meg a sorsom gyönyörű útját valami. Kívánom minden kedves olvasómnak, hogy legyenek ugyanolyan boldogok, mint amilyen én vagyok. Az élet mindig rejteget meglepetéseket, nem mindig jó meglepiket, a sorsunk útjai kifürkészhetetlenek, göcsörtösek olykor, de ha nem a gödrökben elterülve siratjuk a múltat, és a jelen szomorúságait, hanem kinézünk a Nap felé, akkor megláthatjuk a szürke hétköznapokban az apró csodákat.
Az a bűvös Szürke 50-es…
2015 február 28. | Szerző: Juhász Luca
Az utóbbi időben nagy port kavaró világklasszisról szeretnék most én is írni. Nem szokásom film illetve könyv kritikákat írni, de a film megjelenése óta olyan kritikák láttak napvilágot, melyeket olvasva kinyílt a bicska a zsebemben, és arra késztetett, hogy újra tollat(billentyűt) ragadjak. Igen, a Szürke ötven árnyalatáról szeretném kifejteni nézeteim, véleményem. Illetve nem magáról a filmről, hanem az ezzel kapcsolatban kirobbant botrányokról. Egyesek annyira nagy feneket kerítettek ennek az egésznek, hogy az már túlzás.
Szóval, hol is kezdjem…
Igen, valóban vannak benne plusz 18-as karikás részek, mind a könyvben, mind a filmben. És akkor mi van? Akinek ez túl sok, az ne menjen el megnézni. Én sem megyek el horrorfilmet megnézni, mert nem bírom. És ha már itt tartunk, ami kicsapta nálam a biztosítékot, és ennek köszönve elhatároztam, hogy írni fogok róla, az a vélemény volt, hogy ez a film milyen káros hatással van a fiatalokra. Igen? És az öldöklés, meg a zombik, meg a száguldozós, lövöldözős akció filmek nincsenek? Vagy a temetőből vagy akárhonnan feltámadó hullák, és motorfűrésszel embereket kaszabolós filmek nincsenek káros hatással? Vagy a cápa, aki végigzabálja egy luxushajó utasait és a piros festéktől úszik a képernyőn minden? Azokkal nincs gond, emberek? Csak megsúgom, hogy az ilyen és ehhez hasonló filmek befolyásolják a legjobban a gyerekek agyát. És befolyásolja a fejlődésüket. A modern videojátékokról nem is beszélve, amikből azt tanulja meg, hogy ha kinyír egy embert, az a következő pályán úgyis feléled, és folytatják tovább. Holott a valóságban ez rohadtul nem így van. Ha golyót repítesz valakibe, az ottmarad örökre, maga mögött hagyva a szeretteit. De azt, hogy a gyerek lát vagy olvas egy kis szexről, vagy annak egy formájáról, attól nem lesz idegbeteg gyilkos, vagy bűnöző. És ha valaki olyan mondana kritikát, aki a könyvet is olvasta, az tudná, hogy nem is nézi le a nőt a főhős, soha nem tesz semmit anélkül, hogy a másik bele nem egyezne, arról nem beszélve, hogy a férfi ezen kívül a legromantikusabb alak, akivel valaha találkoztam. Ugyan mondja jelentkezzen már az a nő nekem, aki nem olvadna el, ha elvinnék sárkány repülőzni? Vagy ha egy túl jól sikerült éjszaka után egy telefonhívásra 2 percen belül ott lennének érte, még az sem riasztaná vissza a hapit, hogy majdhogynem a cipőjére rakod ki a vacsorádat… Igen, egy kicsit irányítás mániás. Minden kapcsolatban minden embernek megvannak a maga heppjei, amiket a másik vagy elfogad, vagy nem. Ha elfogadja, és együtt tud élni vele, akkor minden happy, ha meg nem, akkor fel is út, le is út, egyikük megy jobbra a másik meg balra. A könyv női hősnője el képes volt ezt egy kis hezitálás után elfogadni. Mi is átlag emberek elfogadjuk a párunk rossz, vagy kevésbé tetszetős dolgait, mert szeretjük őt, és jó vele lenni, mindezek ellenére.
Ne legyünk már ennyire prűdek és szemellenzősek, mint a lovak, emberek. Ez amúgy is csak egy kitalált történet. Nem kell ennyire beleélni magunkat. A másik kedvenc kritikámat a héten olvastam, mi szerint az igazi szadomazó-mazochista szexuális beállítottságúak társasága kikérte magának, hogy egy igazi ilyen kapcsolat nem is ilyen ahogy a filmben látható volt. Még egyszer hangsúlyoznám: EZ EGY KITALÁLT TÖRTÉNET! Csak tudatni szeretném, hogy valóságban a halottak sem térnek vissza, és az üvegcipő sem varázslatos, továbbá a sütőtökből sem lesz hintó, és az egerekből paripa. És nem alszanak az emberek évezredeken át, majd a “szerelmes csóktól” felébrednek és minden ott folytatódik ahol abbamaradt. Szóval persze, hogy nem pont olyan. De ez ilyen. Az írónőnek így született meg a fantáziájában és pont. Vagy elfogadod, és tetszik, vagy nem, és akkor nem kell megnézni.
Azután a “nincs benne minden jelenet” kritika is vitte a pálmát. Láttatok már olyan megfilmesített könyve, amiben a filmben a könyv minden egyes jelenete benne volt? Mert én nem… Ha meg is csinálták volna, hát nem 2 órás lenne a film, hanem legalább 22.
Szóval jó lenne leállni erről az ilyen olyan rossz hatással van a gyerekekre dologgal. Egy sima pornó, ami éjfél után megtekinthető egyes tv csatornákon, vagy az interneten korlátlanul,ennél sokkal durvább dolgokat is tartalmazhat. Nem a szextől fognak rossz útra térni a gyerekek. Azt nem itt kell keresni. Természetesen tudatosítani kell, hogy ez nem a valóság, de semmivel sem rosszabb, sőt, mint egy akció vagy horrorfilm, aminek a reklámjait fő műsoridőben is vetítik előszeretettel.
Alázat…
2014 december 4. | Szerző: Juhász Luca
Reggelente, miközben munkába indulva várom a buszt, (már amikor várom, bár legtöbbször ő vár engem, mert persze akármennyire is igyekszem időben elkészülni, mindig sikerül valamivel elszöszmötölni olyannyira, hogy rohannom kell a buszra), a szemközti buszmegállóban lesem a leszálló utasokat, ebben a már-már igencsak csípős hideg időben.
Újszeged ezen részére csak egy buszjárat jár, így ha az az egy befut, annyi ember jelenik meg hirtelen, amennyit el sem tudok képzelni, hogy egyáltalán hogy fértek fel, és hogy nem tört ki a busz kereke mire ideértek a nagy tömegtől. Látom a még álmos szemű diákokat, akik érkeznek a középsulijukba, egy két nyugdíjas nénit, akik felpakolva, nagy csomagokkal bicegnek, ők már megjárták a piacot, és néhány felnőttet, középkorút, akik nyilván munkába igyekeznek. És látok még valamit, illetve még valakit. Egy négylábú barátot, akin piros mellény van fehér kereszttel, és a gazdáját vezeti. Összeszorul a szívem, hogy abban a gyönyörű kutyában mennyi alázat, türelem, elhivatottság van, hiszen ő kettejük életéért felel. Kikerüli az előttük lévő gödröt, hogy a gazdája ne botoljon meg, holott ő nyugodt szívvel át is ugorhatná, vagy a másik oldalról is megkerülhetné. De ő kimérten végignéz az eseményeken és a látottak után a gazdája felé lép, így kikerülve a gödörbe zuhanást. Türelmesen leül a zebránál amikor piros a lámpa, majd jelzésre elindul, nyíl egyenesen, de továbbra is nyugodt, kimért léptekkel a túloldal felé. És igen, tudom, hogy ők betanított, kiképzett kutyák, de akkor is van bennük egy fajta hitvallás, ami nagyon sok emberből hiányzik sajnos… Egyfajta hivatás, amit a segítő szakmákban szoktunk emlegetni. Úgy gondolom, ők is hozzánk tartoznak. Lehet, hogy nem végeznek egyetemet, vagy nem tesznek szóbeli vizsgákat, de ugyanolyan méltón megérdemlik szolgálatukért az elismerést, mint megannyi egészségügyi dolgozó.
Szóljon hát értük ez a rövid, de számomra sokat mondó bejegyzés, mondhatnám úgy is, ezzel fejet hajtanék a munkájuk, akarom mondani a HIVATÁSUK előtt, amiért ekkora szívvel és lélekkel teszik a dolguk nap, mint nap, a rossz idővel is dacolva felelnek saját, és gazdájuk életéért a végletekig.
- A kép forrása: http://www.hotdog.hu/vandor_1/gondolataink/alazat
Első lépések…
2014 október 12. | Szerző: Juhász Luca
Ismét eltelt két hónap, mióta utoljára írtam. Nehéz tollat/billentyűzetet ragadnom mostanában. Régen naponta jött az ihlet, és csak írtam és írtam. Pedig cseppet sem mondható sivárnak, vagy üresnek az elmúlt két hónapom. Sőt, talán több esemény zajlott le bennem az elmúlt két röpke hónapban, mint egész év folyamán. Lehet ezért is volt nehéz írni. A sok történés, és izgalom lefárassza az embert. És nem tudtam kiemelni egyet, amit leírhatnék. Hát most így utólag megpróbálom akkor.
Megtettem első lép
éseimet felnőtt életembe vezető utamon. Elkezdtem dolgozni. Végre “igazi felnőtt” lettem. Sokáig vártam az álom munkahelyre, ami ugyebár nem is lehetne más, mint Szeged. De sajnos ez nem jöhetett össze, a Szegedre várakozók listája ugyanis végtelen. Így hát elfogadtam a soron következő, utamba szálló lehetőséget. Úgy gondoltam, most már bármi jó, csak a szakmámat gyakorolhassam. És végül tényleg jó volt. A reggeli, akarom mondani, a hajnali ébredéseket leszámítva, és hogy mire hazaértem a 60 km-es útról már eltelt a nap, imádtam belibbenni szépen felöltözve a munkahelyemre, lepakolni a saját asztalomhoz, a saját forgós-kerekes székemhez, majd megfőzni a hűvös délelőttök mellé a meleg teát, és beleásni magam az új gondozottak listájába, végigböngészni a terheseim állapotát, és az esetleges szülés értesítőket keresni. Alig vártam a kicsiket, akiket felmérhetek, lemérhetek, és megnézhetem a pici babócákat, akik az ÉN saját babáim, gondozottaim, és akikért én felelek. Akik majd pár év múlva mosolyogva köszönnek nekem az utcán, óvodába menet, hogy “Szia védőnéni!”. Megszerettem a munkahelyem, a munkatársaimat, és a várost is, ahova napokon belül költöztem volna. Felkészültem egy önálló életre, amiben egyedüli lakosa vagyok a kis lakásnak, ahol macskát tarthatok, ha akarok, már pedig akarok. És aztán jött a nagy meglepetés, a semmiből, egyik napról a másikra, a régóta dédelgetett álom megvalósulni látszott. Szeged. Ajánlat Szegedről. Egy héttel korábban mindent dobtam volna el, és gondolkodás nélkül rohantam volna haza aláírni a szerződést. Akkor azonban, abban a pillanatban, mikor már megszerettek, és megszerettem azt, ahol vagyok, és amit csinálok, nehéz volt a döntés. Nehéz volt megbántani azokat, akik megbíztak bennem, és akik életem első, igazi munkáját biztosították számomra. Ahonnan elindítottam első nagy lépéseimet, a nagy betűs életbe. Mégis, mikor másnap reggel felkeltem, tudtam, mi a helyes lépés. Mindig azt szajkózzák mindenhol, kövesd az álmaidat. Hát, én most követem az álmaim, megvalósítom azt, amit az élet az utamba sodort, valószínűleg nem véletlenül, hiszen véletlenek nincsenek, és megélem azt, amire mindig is vágytam. Szeged.
A gyermeki én…
2014 augusztus 14. | Szerző: Juhász Luca
“-Odaát esik? Mert ideát is esik.”- hangzik híres kis gyerekkori barátunktól, aki az eső fogságába keveredett.
Van olyan gyerek a világon, aki nem használja ki az esős időszakot arra, hogy szülei türelmének határait feszegetve, megtalálja az utcán a legnagyobb pocsolyát, majd teljes gőzzel nekiszaladva beleugorjon vagy átgázoljon rajta? Szerintem nincs. Sőt, ha az ember még normálisan túlélte a tini éveit, és nem zakkant meg teljesen, már annyira nem, hogy még maradt benne egy csepp gyermekiség, akkor később, felnőtt korában is ki fogja használni ezeket a pillanatokat. Na jó, lehet ez mégis arra utal, hogy kissé megzakkantunk ezen a rögös úton, mire elértünk a húszas éveink közepére. De hogy mi a különbség? A különbség az, hogy gyermeki ésszel még nem fogjuk fel az ezen mozzanat utólagos kárait, mint amilyen a megfázás, felfázás stb., amit később már igen. Később az a baj, hogy túl sok mindent felfogunk. Túl sok dologra kell gondolnunk, folyamatosan előre látni ás előre tervezni dolgokat, a jövőnket, a következő napunkat, a munkánkat, a párkapcsolatunkat, a családunkat, a háztartást, a számlák befizetését, minden kis apróságra gondolnunk kell, és nem engedhetjük meg magunknak a gondatlanságot. Pedig olykor igenis ki kell engednünk magunkból a bennünk lakozó gyermeket. És ne mondja nekem senki, hogy nincs olyan, mert igenis van. Mindenkiben ott rejtőzik, csak olykor túl mélyre került, a szürke és egyhangú hétköznapokban, és csak nehezen tudjuk előrángatni onnan. Mert mikor megvisel vagy megtör bennünket az élet, gyakran megfeledkezünk róla. De higgyétek el, ott van benned is, merjétek néha kiengedni. Hogy miért? Azért, hogy segítsen bennünket át a rögös utakon. Hogy fájdalomcsillapítóként hasson az úton szerzett sérülésekre. Hogy kellemes, és feledhetetlen élményeket okozzon. Hogy néha felszabaduljunk, és elfeledjük a felnőtt élet megannyi problémáját és gondját, és egy pár perc erejéig, igazán, szívből, önfeledten BOLDOGOK legyünk, csak, mert megérdemeljük…
Mert beszélni jó
2014 július 21. | Szerző: Juhász Luca
Az elmúlt hetekben eléggé elhanyagoltam az írást. Ennek több oka is volt. Egyrészt volt egy kis államvizsga, egy kis munkakeresési parázás, majd egy kis írói válság. Hogy őszinte legyek, még mindig szenvedek ebben, de úgy gondoltam, ideje lenne ismét valamit a terítékre helyezni, így hát belekezdtem ma délután a billentyűim pötyögésébe, aztán az ujjaim majd diktálják mit kell írjak. Legalább is remélem, hogy jön valamilyen ihlet, így az írás közben. Hiszen imádok írni, ez az egyetlen hely, ahol igazán merek beszélni. A való életben ugyanis félek megnyilvánulni. Igen, ez az igazság, félek. Mindig én voltam a “kicsi” a társaságokban, akinek “kuss” volt a neve. Ha mondtam is valamit, az általában nem volt elég “felnőttes”, vagy nem volt elég “menő” vélemény. Így hát megtanultam csendben maradni, és figyelni az eseményeket a háttérből. A vélemény kialakításra így nem maradt helyem, mindaddig, míg el nem kezdtem írni. Itt ki merem fejteni a gondolataimat, és nem félek attól, hogy valami olyat mondok, ami valakinek nem tetszik. Szükségünk van ezekre a helyekre. Van, aki nagyszájú, és nyíltan kimondja mindenkinek a véleményét mindenről, vannak akiknek nem okoz gondot stressz helyzetben véleményt kinyilvánítani, de én a legtöbb esetben maradok a csendes megfigyelő. Aztán eldönthetem, hogy megírom e az adott eseményt később, vagy sem. Persze, a lényeges dolgokban felemelem a hangom, és kinyilvánítom a véleményem azonnal, de a kevésbé lényeges dolgok esetén… hát maradjunk annyiban, hogy nem fárasztom sem a hallgató közönséget, sem a számat.
Nem mondom, hogy ez egy jó dolog, de nálam bevált a “ne szólj szám, nem fáj fejem” elv. Sokszor naivnak gondolnak, mert nem veszek észre dolgokat, pedig ez az esetek többségében nem a naivitásomon múlik, hanem azért, mert nem akarom megkérdőjelezni az adott szituációt, vagy szimplán nem akarom kinyilvánítani a véleményem, pedig de sokszor nevetek egy jót magamban az adott helyzeten, és teszem zsebre a hazugságot, csak mert nincs kedvem, vagy nincs merszem kimondani, hogy valójában nem hiszem el, amit mondasz… Inkább ráhagyom a másikra, és gondolja azt, hogy naiv vagyok, hogy nem látok át a szitán, minthogy nekiálljak jártatni a számat.
A beszéd és a kommunikáció azonban igenis fontos része életünknek, szükségünk van rá a fennmaradásunkhoz is. Már kezdek erre rájönni én is, és próbálom legyűrni ezt a félelmem, így mostanában egyre többet próbálok kommunikálni, és véleményt alkotni másokkal. Van még mit csiszolni, de azért haladok a cél felé, addig pedig igyekszem még egy kis önbizalmat kovácsolni magamnak.
Felhívás
2014 június 18. | Szerző: Juhász Luca
Tegnap este kaptam egy emailt, ami egy korábbi bejegyzésem alá (https://lucamamitanacsai.cafeblog.hu/2012/10/14/142/) érkezett megjegyzést tartalmazott. Szeretném erre felhívni az olvasóközönségem figyelmét, akit érint a téma, és szeretne részt venni benne, az jelentkezzen, hiszen meg van adva az arc és névnélküliség lehetősége is. Nagy lehetőség, hiszen ez azt is jelenti egyben, hogy végre foglalkoznak ezzel a problémával. Az embereknek tudniuk kell, hogy ez nem csak egy hóbort, vagy nem azért csinálja, aki csinálja, mert ezzel “menőzni” akar, hanem ez igenis egy probléma, ami segítségért kiált.
Az üzenet tehát így szól:
“Sziasztok!
Egy dokumentumfilmhez keresünk szereplőket, aminek a falcolás, önsebzés a témája. A film annak a nyomába ered, hogy miért csinálja, aki csinálja és mit mond róla. Mik lehetnek ennek az okai, feltételei, aki abbahagyja, hogyan – miért hagyja abba.
Lehet arc nélkül is szerepelni, akinek erről bármi mondanivalója van.
Csak nagykorúak jelentkezését várjuk, és elsősorban olyanok történetét keressük, akik nem, vagy nem csak kamaszkorukban csinálták.
Erre az email címre lehet írni: zsofia@campfilm.eu
A film az HBO finanszírozásában készül, és a Campfilm Kft. gyártja. (www.campfilm.eu; a honlapon a készülő dokumentumfilmek között található róla rövid leírás.)
Mindenkinek köszönjük, aki jelentkezik vagy érdeklődik!”
Link a készülő dokumentumfilmhez: http://www.campfilm.eu/produkciok.php?kat=dokumentumfilm&pid=71
Göröngyös utakon
2014 május 15. | Szerző: Juhász Luca
Az autópályán haladva sima utunk van. Jobb esetben persze. Száguld az autó 130-cal, és így haladunk életünk vonalán, közben a kedvenc számunk ordít a rádió hangszóróiból. Felcsapjuk napszemüvegünket, és kényelmesen hátradőlve az ülésbe élvezzük az utat. Olykor azonban olyan területre keveredünk, ahol nem jó az út. Göröngyös, foltos, kavicsokkal teli, vagy csúszós. Amikor azt érezzük, hogy minden hiábavaló, semmi nem jön össze, csak rossz dolgok történnek velünk. Na, ilyenkor van az, hogy az élet göröngyös útra tévedt. Ahhoz, hogy ne szenvedjünk balesetet, és ne érezzük azt, hogy kisiklott az életünk, ahhoz le kell lassítanunk. Vagy akár félre is állhatunk, és átgondolhatjuk, mit kellene tennem annak érdekében, hogy kijussak a göröngyök rabságából. Semmiképpen sem azon rágódni, miért kerültünk oda, hiszen azzal csak feleslegesen elpazarlunk órákat életünkből. Gondold végig. Azzal, ha azon siránkozol, “mit rontottál el”, “mivel érdemled azt, hogy idekerültél?”, ezekkel a kérdésekkel helyre tudod hozni az adott helyzetet? Ha rá is jössz, mit rontottál el, az a ráismerés kiemel a göröngyök közül? Nem hinném. Inkább előre tekints, és próbáld meg kitalálni, vajon merre és mi módon folytasd az utat. Folytassam egyáltalán? Persze! Hülye kérdés! Ha idáig eljutottál, nem az út mellett akarod tán feladni az eddig megtett teljesítményt?! Folytatnod kell. Csak meg kell nyugodj, és racionálisan, józan fejjel végiggondolni, és újratervezni a fejünkben kialakult GPS koordinátákat. Merre tudok tovább haladni, ahol kevéssé rögös az út, vagy választhatom azt is, hogy tovább haladok azon az úton, amin elindultam, csak lassítok, és nem 130-cal haladok tovább, csak 30-cal, és a lassan járj, tovább érsz elvet követed.
És ha esetleg tudjuk is, ki a hibás a göröngyökért, nem sokat tehetünk ellene. Nem szállhatunk ki és pofozhatjuk fel, vagy lökhetjük le a lépcsőről, bármennyire is szeretnénk, mert nem az a helyes folytatás. Mert attól továbbra sem tisztulna meg az út előttünk. Így hát visszaülünk a kocsiba, megpróbálunk lehiggadni, és átgondolva, újratervezve megmutatni neki, hogy márpedig te ennek ellenére is végig fogod vezetni az autód azokon a rohadt göröngyökön, amiket eléd gurított. Az élet majd tesz róla, hogy neki se legyen olyan sima útja a továbbiakban…
Akkor ki is Isten szolgája?
2014 február 20. | Szerző: Juhász Luca
Történt egy számomra felháborító eset a környezetemben, melynek szeretnék hangot adni, és újra elővenni szarkasztikus stílusom.
A történet röviden annyi, hogy míg a papbácsi a Karácsonyi misén, arról prédikál, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, és minden családot megáld, aki adott valamit, aki segített, aki díszített. Akinek esetleg nem volt miből adjon az egyháznak, mert épp kenyeret vett a családjának, azok valahogy kimaradtak az áldásból. Ide tartozunk mi is. Mi se nem takarítottuk a templomot, se nem vittünk virágot, se nem vittünk banános csokit a gyerekeknek, így nekünk nem is jár a Jóisten áldásából… Szóval ott tartottam, hogy elvileg ez az ünnep az elfogadás, megbocsátás, szeretet ünnepe, és a tiszteleté, a felebarátunk iránt tanúsított tiszteleté és szereteté. Akkor mégis, kérdem én, hogy van az, hogy a pap, nem temet el valakit, azért, mert a szociális helyzetű ember nem fizette be a hitközség adót??? Pláne Karácsony előtti időszakban, mégis hogy enged meg magának ilyet egy olyan ember, aki elvileg Isten szolgája? Nem akarok belemenni a vallásba vagy a Bibliába, de az ilyen ember ne prédikáljon nekem a szeretetről, ha ennyi emberség nincs benne felebarátja iránt, hogy megadja neki a végtiszteletet. Régen sem volt hitközség adó, mégis megérdemelt annyit a nyomorult két lábon járó, hogy a pap egy imát elmondjon érte. Milyen világban élünk, ha már az elmúlás is a pénzről szól? Ha Isten szolgái aszerint cselekednek, hogy ki mennyit fizet? Elvileg nekik nem erről szól a munkájuk. Hanem, hogy felkarolják a rászorulókat, és lelki menedéket nyújtson a nincsteleneknek. Elvileg Isten házába bármikor be lehet térni, ha az embernek szüksége van egy kis lelki megnyugvásra, de már azt sem tartom kizártnak, hogy hamarosan oda is belépőt fognak szedni.
Lehet, hogy máshol is van ilyen, nem tudom, nálunk ez nem az első ilyen eset, és felteszem, nem is az utolsó. Lehet, hogy nem szép ezt a nyilvánosság elé tárni, de szerény véleményem szerint az még csúnyább, amiről a történet szólt…
Vajon egyedül vagyok a gondolattal, miszerint a hálaadási szentmisének nem arról kellene szóljon, hogy név szerint felolvassuk, ki mit és mennyit adományozott vagy segített? Az esti híradóban aztán megbizonyosodtam, hogy nem, nem vagyok ezzel egyedül. Bejátszásokat mutattak a többi ország ünnepi szent beszédeiről. Mindenhol a békéről és az odaadásról hangoztak szebbnél szebb gondolatok. Zárásként pedig engedjék meg nekem, hogy idézzek az egyik szónoklatból, mely megmaradt bennem: “A Karácsony a szeretetről szól, nem pedig az arctalan adakozásról.” Adja Isten, hogy következő évben, ne a betegségekre kelljen elköltenünk a pénzünk javát, és én is tudjak vinni egy doboz “banán-csokit” a gyerekeknek, én csak egy áldást kérnék cserébe, és azt, hogy ne olvassák be a nevemet.
Hun a freki, már megint?
2016 november 16. | Szerző: Juhász Luca
Hogy mi hozott újra a billentyűzet elé? Muszáj valamit kiírnom magamból, ami nagyon nyomja a lelkem. Ma ismét véget ért valami a világomban, ami eddig állandó része volt. Már egyszer átéltem egy hasonló élményt, mikor 2009.11.19-én megszűnt a Sláger Rádió. Kollégista voltam Szabadkán, és a jó tanulóknak kijáró harmadik emeleti szobánkban voltunk, a jó kis régi NOKIA telefonomon hallgattam az utolsó adást, mert szerencsére, elég sistergősen bár, de a szoba egy pontján bejött az adás. Mikor már elhalt a karom a telefon azon ponton tartásába, akkor cellux-szal ragasztottam fel a kis szerkentyűt a falra.
Szóval köszönöm Nektek srácok, kedves volt Boomerángos fiúk, hogy segítettetek nekünk átvészelni és színesebbé tenni egy sötét korszakot, és köszönöm Nektek Morning Show stábja, hogy pótoltátok az ő hiányukat, és hogy a gyerekkoromtól a felnőtté válásomig elkísértetek. Köszönöm a vidámságot, a poénokat, amelyekkel jobban indult egy szürke hétköznap, köszönöm a sok jót, amit az évek alatt tettetek másokért, és nagyon remélem, hogy valahol, valamikor újraindul egy Show, amit nem fognak 7 évente megszüntetni, hiszen mindenki tudja: “The Show must go on…”
Oldal ajánlása emailben
X